A tea neve: tea

A korai teakereskedelem révén a tea neve is útra kelt. Ebben, ahogyan azt elsőre gondolnánk, nem az európai kereskedőké volt az elsődleges szerep, hanem a közép-ázsiai népeké, elsősorban török és arab utazóké, akik jóval a portugál felfedezők előtt, már a X. században elkezdtek teával kereskedni. Az arámi népek Kína északi határain már az V. században jelen voltak és fontos szerep jutott nekik a teatermelés fellendülésében. Az arabok először a mai Üzbegisztán területén élő népeken keresztül jutottak kínai árucikkekhez, többek között a teához.

Már elindultak az első teakaravánok a teával, pontosabban a cha-val Oroszország felé is, amikor a portugálok 1616-ban ismeretlen ételek és fűszerek között végre megismerkednek a teával.

Húsz évvel Vasco da Gama történelmi utazása után állt meg az első európai hajó Kína partjainál. A hajó természetesen portugál volt és 15.000 mérföldnyi és majd két évi utat hagyott maga mögött, amíg megérkezett. A visszaúton a kapitánynak gyakorlatilag ismeretlen vizekkel, zátonyokkal, sziklaszirtekkel és szigetekkel kellett megbirkóznia, mielőtt a Jóreménység-fokának megkerülése után végre, viszonylag nyugalmas úton Lisszabon felé fordulhatott.

Ha számításba vesszük azt is, hogy  a hajó mai szemmel elképzelhetetlenül kicsi, szögletes, konzervdoboz-szerű építmény volt, ami nyugodt vizeken még csak-csak manőverezhető volt, de viharos, netán szembeszélben való haladásra annál kevésbé, akkor megérthetjük egy ilyen vállalkozás nagyságát. Egy ilyen hosszú úton a legfontosabb feltétel valamiféle bázis, vagy kikötő volt, ahol az  esetleges javításokat és készletek feltöltését el lehetett végezni, így a megfelelő bázisok kiépítése a célállomáshoz vezető úton, illetve magán a célállomáson már a kezdetektől fogva nélkülözhetetlen volt. Az erre vonatkozó, jelbeszéddel közvetített kérést a kínai hatóságok kerek perec megtagadták. A kínaiak erős gyanúval, tartózkodással és a minden külföldinek kijáró nem kevés megvetéssel üdvözölték az általuk csak yang-kuei-tze-nek azaz idegen ördögöknek nevezett teremtményeket.

A portugálok azonban kitartóak voltak és legalábbis  a kapcsolat fenntartására törekedtek. A következő negyven évben egyfajta kalózkereskedelmet folytattak Kína partjainál, míg végül  Ming császár egy hivatalosan engedélyezett, törvényes kereskedelemre alkalmas kikötőt bocsátott a rendelkezésükre, egy körülbelül 3 mérföld hosszú sziklás félszigetet a Gyöngy-folyó torkolatában, néhány mérfölddel Canton legnagyobb kikötője alatt. 1557-ben tehát a katolikus Európa, mint valami gyomnövény gyökeret vert a mesés Kelet kapujában a Sárga hegység és a Sárga tenger között és kezdett alig észrevehetően növekedni. Macaót a portugálok egészen 1999-ig tartották meg, elfelejtve visszaszolgáltatni azt az anyaországnak. Bár a császár azzal a reménnyel engedélyezte az idegen ördögöknek az állomás felállítását, hogy az importra és az exportra egyaránt kivetett vámmal a bevételeit gyarapíthatja,  az idegenek szorgos kereskedelembe fogtak és ügyet sem vetettek a teára, helyette brokátot, selymet, selymet és megint csak selymet, valamint fűszereket és egzotikus gyümölcsöket és ételeket szállítottak az európai uralkodó osztályoknak Velencén keresztül. Amikor a portugálok Makaó létesítésére 1557-ben engedélyt kaptak, a velencei kapcsolat halálra ítéltetett. Egyre több és még több áru érkezett Lisszabonba, onnan pedig francia, holland és a balti-tengeri kikötőkbe.

Körülbelül ötven évi kereskedelem után holland hajósok vállalkoztak a teakalandra.  Európa már évek óta hallott a teáról, elsősorban a kereskedőket és felfedezőket elkísérő, legtöbbször olasz misszionáriusok révén. Mind közül a legkiemelkedőbb karriert Matteo Ricci, egy jezsuita szerzetes futotta be, aki1583-tól 1610-ban bekövetkezett haláláig élt Kínában és ott az elérhető legnagyobb tisztelet övezte. A teáról ezt írta naplójában: