Régi idők teái: Tang dinasztia

 Általánosan elfogadott tény, hogy a Tang dinasztia (618–907) kozmopolita, világra nyitott időszakában terjedt el a tea olyan mértékben, hogy mindenki által elérhető és használt fogyasztási cikké vált. Az ezzel kapcsolatos adatok ellentmondásosak.  A Feng Yan által összeállított Feng Shi Wenjian Ji (Feng feljegyzései a látott és hallott dolgokról) szerint

„A Délen élő emberek igen szerették, de az északiak eleinte kevésbé éltek vele. A Kayuan korban (713-741) Zhou, Lu, Cang és Li vidékéről származó emberek kezdtek a fővárosi piacokra járni, ahol sok boltot, kioszkot nyitottak, melyekben teát kóstoltattak és árultak.

A legkülönfélébb emberek, papok és jogi tisztviselők hagyták a pénzüket ezekben a boltokban és ittak egy-egy csésze teát. Ez a tea Jiang Huaiból érkezett szárazföldön és hajókon és az üzletekben nagy mennyiségekben halmozták fel. Hihetetlen változatosságban fordul elő. Ezzel kapcsolatosan a tea útja ( Chadao ) is nagyon divatos és nincs olyan nemes, vagy a császári udvarhoz tartozó ember, aki ne gyakorolná inná.”

Ez a forrás azért különösen értékes, mert más szövegösszefüggésben is már a rizshez, borhoz hasonló mindennapi szükségletként ír a teáról. Nem mellékesen pedig ez az első forrás, ami a tea útjáról (cha dao) beszél.

Egy Song dinasztiabeli forrás ellenben azt mondja:

 „A tea nem régi szokás. A Jangce felső folyásának vidékéről származik és onnan terjedt el az egész birodalomban. A közelmúltban vált népszerűvé és ma már nincs olyan ember, sem szegény, sem gazdag, aki ne szeretné.” (Xujiang Ji)

E szerint a tea csak a Tang vége után jó száz évvel terjedt el az alsóbb néprétegek között, ennek viszont ellentmond, hogy a Tang középső időszakában többször született a tea kereskedelmét, adózását szabályozó törvény.

Úgy tűnik, hogy a Tang dinasztia során a tea a legszélesebben vett társadalmi rétegek közt a kisebbségben élő etnikumokat is elérte. Különösen érdekes ebből a szempontból a Lizhao által összeállított Tang Guo Shi Bu  (A Tang királyság történelmének függeléke) c. korabeli memoár:

„Amikor a Lu nemesek Xifanban tettek látogatást, sátraikban teát készítettek.. Ekkor Xifan királya Zanfu megkérdezte, miféle dolog az a lé. Lu királya Baili azt válaszolta, hogy olyan ital, ami elűzi a gonosz szenvedélyeket, oltja a szomjat, és teának hívják.  Zanpu erre megjegyezte, hogy neki is van némi teája.  Ezután megmutatta a vendégeknek, milyen teái voltak Shouzhouból Shuzhhouból, Guzhuból, , Qimenből, Changmingból, és Yonghuból.”

A xifáni emberek gyakran cseréltek lovakat teára, ami akkor már kedvelt fogyasztási cikk volt. 

De milyen volt Lu Jü és a korai Tang dinasztia, vagy az azt megelőző korok teája?

A későbbi korok visszaemlékezései egytől egyig megemlítik, hogy a Tang és az azt megelőző korok teája tulajdonképpen étel volt, ízesített vízzel elkészített ízesített étel-tea. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a tea minden korban betöltött egyfajta szigorúan vett orvosság funkciót is.

A “Luoyang Jialan Ji” (a Yang Xianzhi által összeállított Luoyangi buddhista templomok jegyzéke) az északi Wei dinasztiában (386-534) megemlíti, hogy a délen élő emberek teát isznak szemben az északiakkal, akik inkább a vajas tejet szeretik.

A könyvben szerepel egy beszédes nevű (Wang Su  - feneketlen bödön) hivatalnok, aki nem bírta a tejet, viszont imádta a hallevest és a teát és a feljegyzés szerint képes volt 10 litert megenni belőle. Néhány évvel később a császár Gaozu lakomával jutalmazta tisztségviselőit és Wang Su rengeteg tejes vajas ételt és bárányt evett. Az uralkodó megkérdezte:

"- Én úgy tudtam, hogy inkább a hallevest szeretted, nem pedig a bárányt?"

Mire a bödön nevű tisztviselő így válaszolt:

“- Én egy kis városból származom. A halat nem lehet összehasonlítani a birkával, de mivel a teának semmi íze sincs, ezért inkább iszok juhtejet.”

Egy Ming dinasztiabeli (tehát jóval a Tang dinasztia után született) összeállítás, az ún Tea kommentárok szerint (Cha Jie), a Tang előtti időkben bevett napi szokás volt már a tea ivása, de ez a tea inkább amolyan ételhelyettesítő, frissítő leves volt, amiből szokatlanul sokat fogyasztottak. Gyömbérrel, sóval, borssal, naranccsal, vajjal ízesítették az újra és újra lefőzött teát, amit porrá törve öntöttek fel.

A Han  és a Wei dinasztiák idején a tea biztosan orvosság erejű szer volt, amihez további gyógyhatású szereket kevertek. Így került a teához a kínai harangvirág, fahéj, egy liliom féle gyógynövény, aztán a szecsuáni bors, vagy más néven japánbors és az olajfűz. „Adj olajfűzt a húshoz és főzd fel, ez lesz a tea.”- mondja egy receptkönyv.  Mindez arra világít rá, hogy mire Lu Jü megírja Teáskönyvét, a tea számtalan formában, sokféle névvel és a legkülönfélébb funkciókkal fordult elő a mindennapi gasztronómiában, medicinában és vallásos életben.

A tea egyszerre volt orvosság, étek, fűszeres, frissítő és tápláló leves.

Régészeti feltárásokból származó tea nem maradt fenn, ennek a lehetősége is erősen kétséges a teához előszeretettel csatlakozó mikrobákl, gombák étvágya miatt, számos forrás és lelet áll rendelkezésre viszont a tea készítéséhez és tárolásához használt eszközökről. Ezek közül a legjelentősebbek a Xi’ani Hejia falu lelet együttese, a zhejiangi Zhengmao híd feltárásakor előkerült eszközök, végül a Famen templom központi feltárása Xianban.

A Tang dinasztia régészeti leleteit szerencsés esetekben korabeli leltárok is kísérték. Az egyik ilyen lelet együttes a volt főváros Hepng kapujánál egy teáscsésze készlet és ezeknek a csészéknek a tartóállványa, melyekre az van vésve. Készült Dazhong 14 (i.sz. 860) 8. havában aranyozott tea csésze tartó és teatartó. Ezeken a tea mindenhol a már ismert cha írásjegyével fordul elő.     A Famen templomegyüttes és pagoda Xian környékén épült valószínűleg az V. században. A Tang dinasztiában Kína egyik legfontosabb buddhista központjává vált. A templom együttes egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy földalatti templom és kegytár tartozott hozzá. A buddhizmussal érkező pagodák legtöbbször buddhista relikviák őrtornyai is voltak, a Famen templom páratlan kincseit azonban az ókori Kína szokásait követve a föld alatti tárlókban őrizték. Ezért is maradhatott meg néhány teával kapcsolatos kivételes műkincs, amit a Famen pagoda 1981-es összeomlását követő ásatások hoztak a felszínre. Külön kincsnek számít, hogy az ásatások során egy inventárium egy szabályos magyarázó és érékelő leltár is előkerült, ami nagyban segítette a műtárgyak azonosítását.   A következőkben Lu Jü amúgy kevéssé illusztrált és érthető leírásaival fűszerezve mutatjuk be ezeket a tárgyakat,rajtuk keresztül pedig a Tang dinasztia feltételezett teáját.

„A tea fiatal levelekből készül, ezért nem illik hozzá a füstölő és az orvosságok. A teához meleg és szárazság kell, hideg-párás helyen tönkremegy. Ezért a család teáját egy szárító edényben kell tartani, amit két, háromnaponta fel kell melegíteni, de csupán kéz melegre. A langyos meleg elűzi a penészt, de ha túlmelegítjük, a tea tönkremegy, megég és ihatatlanná válik”.

A Famen templomban több teaszárító kalitkát találtak, az egyik ilyen igazi műremek színezüstből arany futtatással, 25 arany vadlúddal díszítve. A teát papírban csomagolva tették ebbe a kalitkába és melegítették át időről-időre.

A pagoda ásatásakor egy ősi zárt, vízforraló tűzhelyet (fenglu, japánul furo) is találtak egy lakkozott nagy tartóedény tetejére állítva a kripta központi termében. A tartódobozban egy titkos (ékszer) színű

Teáscsésze volt. Titkos színen a vastag üvegmáz alatti kékes zöld színű mázat értették, amit csak a császári udvarban használhattak és a zehjiangi Yuezhou vagy Longquan műhelyben készült.

  "Az üst nyersvasból készül. Manapság erre a célra
a megrongálódott ekevasakból öntött nyersanyagot
használnak, amit az öntõk „gyorsvasnak” neveznek.
Az öntés mûveletekor az öntõforma belsejét agyaggal,
külsejét pedig homokkal borítják. Az agyag sima
felületet biztosít a belsejének, ami megkönnyíti tisztára
dörzsölését, a homok pedig érdessé teszi a külsejét,
hogy jobban magába szívhassa a lángok melegét.
Füleit szögletesre formálják, hogy biztosítsák egyensúlyát,
peremét szélesre, hogy a hõ egyenletesen
áramoljék az edényben. Az üst aljának középsõ fele
legyen nyújtott, hogy a forrás középen történjék.33
Amennyiben a középsõ rész hosszúkás, úgy a forrás
középütt megy végbe. Amennyiben a forrás középütt
megy végbe, úgy a teapor könnyebben elkeveredik.
Ha pedig a teapor könnyebben elkeveredik, úgy
zamata tisztább lesz.
Az üstöt Hungcsouban cserépbõl készítik, Lajcsouban34
pedig kõbõl. A cserép- és a kõedények egyaránt
kifinomult eszközök, ám természetük szerint nem
erõsek, s bajosan lesznek hosszú életûek. Az ezüstbõl
készültek a legmaradandóbbak, ez azonban már túlzott
fényûzés.
Kifinomultság, maradandóság ide vagy oda, gyakori
használatra mégis mindig visszatérünk a vashoz.

  A vízforraló gazdagon díszített ezüst eszköz volt, máshol bronz, vagy vas forralókat használtak. A forralóban nyílt lánggal, vagy faszénnel forralták fel a vizet egy lapos fémedényben. Különösen nagyra becsülték az egészségre is előnyös tulajdonságai miatt a nemes fémből készült vízforraló edényeket.

Az edényekbe vízmerőkkel mérték be a vizet, de úgy, hogy azt nagyon finom szálú szitával előzetesen megszűrték. A buddhista szertartások, így a teakészítés során is igen nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy elkerüljék bármilyen élőlény akár vétlen megölését.

Miután a víz nagy odafigyelés mellett gyöngyöző hőmérsékletre forrt, hozzáadták a teát, majd egy teáskanállal elkeverték.

A Dagugan Cha Lu így ír a teáskanálról: a teáskanál legyen elegendően súlyos, hogy a vizet meg lehessen vele „támadni”, keverni. Mivel a tűzhöz közel, forró környezetben használták a teáskanál fémből készült, 35 cm hosszú volt, a végén 4 cm hosszú fejjel.

A formákba öntött teát felhasználás előtt megpörkölték, ehhez két piszkavasat, vagy fogót, csipeszt használtak, amiről Lu Jü is ír.

Pörkölés után a teát rizsliszt finomságú porrá őrölték.

Sótartó (cuo-kuj) [és kanál (csie)

A sótartó cserépbõl készül, szája kerek, négy hüvelyk

átmérõjû; doboz, váza vagy csupor formájú lehet.

A só tárolására szolgál. A hozzávaló kanalat bambuszból

faragják, négy hüvelyk egy ujj hosszú, és kilenc

ujj széles. A csie írásjegy magára a bambuszcsíkra

utal.

A Tang dinasztiában sót adtak a teakészítés során a vízhez. Ennek mibenlétét LuJü nem árulja el, sokan gondolták, hogy esetleg a víz lágyításra szolgált, vagy ízesítésre. Pedig ez a szokás egészen az Északi Song dinasztiáig (1036-1101) fennmaradt, erről tanúskodik a Wulei Xiang gan Zhi a XI. sz. végén:

„A friss levelekből készült teához, hogy elűzzük a keserűségét és édesebb legyen , sót kell adagolni.”

A Tang és a Song dinasztia teája mindvégig sózott tea volt és ez a sózás szorosan összefüggött a frissen gőzölt, leőrölt és tömbökbe préselt teával. A Tang dinasztiabeli leletek között több tea-sótartó is fennmaradt, az egyik egy három lábon álló, allegorikus mintákkal, díszített, rügyformájú ezüst-arany sótartó asztalka.

Mérőkanál (cö)

"A mérõkanál valamilyen kagylóhéj, réz-, vas- vagy

bambuszkanálka, esetleg egy bambuszcsík is lehet.

A cö jelentései a következõk: ’mérni’, ’mértéket

szabni’, ’számlálni’. Általában minden egyes pintnyi

forralt vízhez egy négyzethüvelykes kanálnyi teaport

adunk. Aki a gyengébb teát kedveli, vegyen el a tea-

porból, aki az erõsebbet, adjon hozzá. Ezért nevezik

[ezt az eszközt] mérõkanálnak."

Az előkészített, felforrósított és megsózott vízhez egy mércével adagolták az előkészített, megpörkölt teatéglából őrölt és szitált teát. Ez a mérce a mai japán chashakuhoz hasonlatosan a kínai herbáriumokból és gyógyszertárakból került a tea közelébe. A vele kimért tea értékét jelzi a Tang dinasztiabeli leletekből ránkmaradt mércék díszítése. A Famen templomnál talált mérce ezüstből készült, 19,2 cm hosszú és enyhén hajlított. A nyélen két felhőkkel körülvett, repülő darut látunk, a nyél alsó részén  gyémánt alakzattal körbevett virágok.