0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Tea és lovas út II.

Teaút Tibetbe

Cha Ma Gu Dao  茶马古道 

Tea Ló Régi Út,
magyarul:Régi tea és lovas út
 

Tibet teája a lovas úton

A tea  és a teaivás kultúrája a Tang dinasztia   (618-907) alatt ért el Tibetbe, amikor Kína más történelmi korokhoz képest különös módon nyitottá és befogadóvá vált más népek és kultúrák iránt. Ekkor vált a kínai hadviseléss nélküülözhetetlen elemévé, egyúttal a Tang dinasztia kultúrájának szimbólumává a ló, melynek ábrázolásával lépten nyomon találkozunk a kor művészetében. Lovat Mongóliából és főként Tibetből importáltak ásványok, fémek és só mellett, a cserecikk pedig hamarosan a tea lett. A tea a Tibet felé útvonalak mentén csakhamar a legfontosabb árucikk lett, olyannyira, hogy a hatalom ellenőrzésének is eszközévé vált, ezért nevezték el úgy: "határvidéki tea". Az ellenőrzés eszköze (történelmileg persze jóval később) a Chamasi 茶马司 a Tea és Ló Hivatal volt, ami ellenőrizte az árumozgást, kiadta az importhoz szükséges engedélyeket, beszedte a különféle ezzel kapcsolatos adókat. A Tibet felé irányuló teaexport sokféle teából tevődött össze, de éppen a szállítással kapcsolatos extrém nehézségek miatt és mert a kapcsolat kialakulásakor ezt a teát ismerték, nagyrészt préselt zöld teák és utólag fementált sötét teák (heicha) vettek részt a kereskedelemben. A régi tea lovas út szívóereje egész Nyugat-Kínára kiterhedt, beleértve Yunnant (ami akkor még a birodalom határvidéke volt), Szecsuánt, Guangdongot, Guangxit, Guizhongot és Hunant.  A tea és lovas út nem egy út, hanem egy útrendszer volt, ami a Himalája különböző hágóihoz igazodva az árucserét bonyolította India, Tibet és Tibeten keresztül egész Közép-Ázsia, Mongólia és Indokína felé. A legrövidebb tibeti út kiindulópontja, egyszersmind Kína nyugat felé utolsó tea termő vidéke volt, Szecsuán, ami sok saját teát indított el a "madarak útján". De Yunnanból is errefelé vezetett a régi tea és lovas út egyik fő ütőere.

  A lovasúton végigbandukoló öszvérek sok nagylevelű yunnani teát (puer, vagy puerh teát) szállítottak és ezeknek a teáknak külön kis kereskedelme és gyűjtő útvonala alakult ki Yunnanon belül, ahonnan ugyancsak indultak közvetlen, kényelmesebb, ám jóval hosszabb utak Tibet és Assam felé. Yunnanon belül a fő termőterületek messze délen voltak, innen is több hét kellett, míg a tea Puerh városából feljutott a tartomány északi központjába az azonos nevű kisebbség által lakott Daliba. A Yunnanon belül tekergő tea utak hossza több, mint 2000 Km volt. A Tang dinasztia idején keletkezett "a Yunnani tea kereskedelme Tibetbe" c. kézikönyv ismerteti ezeket az utakat és a tibeti emberek teakészítési szokásait. Számukra az akkor elterjedő tea nem kifinomult társasági eszköz, hanem mindennapi létszükséglet volt. Ez volt az oka, hogy hajlandóak voltak a Lhasza és Lijiang közötti megszámlálhatatlanul sok hegyen és hágón átkelni.

 

Lovas vásárok

 

A tea út fontosabb csomópontjaiban mindenhol jelentős árucsere forgalom folyt. Különösen a lovak értékesítésére tartott vásárok voltak nagy jelentőségűek. Az első dokumentált lóvásárt (ami nem jelenti azt, hogy korábban ne lett volna ilyen) a Dali nagy márciusi Vásárt (San Yue Jie) 1300 évvel ezelőtt tartották. Egy korabeli útinapló beszámolója szerint:

"Sátrak emelkedtek mindenütt, mígnem összefüggő piaccá nem alakultak befedve minden szabad területet. Lovak ezreit terelték egybe méneket és kancákat oly szorosan, hogy néhol nehéz volt megmondani, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik."

A nagy lovas vásárok egészen az ötvenes évekig fennmaradtak.

A lovas út hosszú volt és veszélyes és nagyobb szakaszokra tagozódott. A Yunnanban teával kereskedő Bai tea emberek például Simaotól Lijiangig, vagy Szecsuánig mozogtak, de ritkán léptek be ők maguk Tibetbe. A lovakat délre gyakran muszlim kereskedők szállították.
öszvér a lovasúton
A tibeti szakasz különösen embert próbáló, veszélyes út volt, a teherhordó állatok nem szállítottak nagy súlyt, inkább jakszőrből font puha zsákokba pakolt árut vittek. A teát a hátukra akasztott bambusz tartóvázakban szállították. A tibeti karavánok jól megkülönböztethetőek voltak a vezető öszvérre erősített zászlóról és a réz kolompokról, amik messze hangzó hangjukkal arra szolgáltak, hogyha a karaván tagjai a néhol lépésszélességű ösvényen lemaradnának egymástól, akkor újra egymásra találjanak. A tea-lovas kereskedők az úton éltek és haltak, esetenként az út mentén telepedtek le és a karavánok kiszolgálásából próbáltak boldogulást találni.

A hosszú út különféle embereket, zárt világokat kapcsolt össze a só, a ló és a tea révén.

Az egyik filmben van egy nagyon fontos jelenet, amikor frissen szedett teából készítenek teát. Ez még nem a tibeti rész, ez a Bai, Bada emberek szokása. A teát hőkezelik, (a filmen egy kőlapon sütik), majd óvatosan, levesként kezelve öntik fel és fogyasztják. Ez még az őserdei, helyben születő tea, tele frissességgel és erővel. Mire a tea a lovas úton Tibetbe ér, szerepe megváltozik, étel, mindennapi ital és a legfontosabb vitaminforrás lesz.