0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

A vad tea felkutatása

Meg vagyok győződve róla, hogy az egész ország tele van teával.

A tea Linné Species Plantarum második kiadásában
 
Carl von Linné (Linneus) 1753-ban megjelent Species Plantarum című kétkötetes művében a Camelliát Japánban termesztett növényként írja le, míg a Japánban és Kínában termesztett kaméliát és teát Camellia japonica, illetve Camelia sinensis, majd Thea sinensis néven nevezi. A camellia nomenklatúra G. J. Kamel, vagy Camellus (1661-1706) morva szerzetes emléke előtt kívánt tisztelegni, aki beutazta Ázsiát, egyúttal a tea fujiani dialektusban ejtett tea nevét is rendjébe foglalta.
 
Linné elnevezése már jóval előbbi almanachokon alapult (így E. Campfire „Amoenitatum Exoticarum” c. művén). Linné a növénytan második kiadásában (1762) már Thea bohea L. és Thea sinensis L. néven nevezi a teát és bevezet egy új elnevezést is, a Thea viridis L.-t. A Thea bohea a kínai Bai Hao „fehér szőrme” fujiani dialektusban ejtett nevére hivatkozik, míg a „Thea viridis” zöld teát jelent; előző 6, emez pedig 9 virágszirommal szerepel a kötet lapjain.
 
 
A XVIII. Században a Thea és a Camellia két nemként különült el, majd a XIX. Században újra egy név alatt tárgyalják a különféle rendszertanok. A Camellia nemzetség kb. 100 faját írták le Kelet-, Délkelet-Ázsiában. Végül O. Kuntze 1887-ben kialakított Camellia sinensis L. megnevezése lett a tea ma is érvényes neve.
 
A Délnyugat-Kína határvidékén, távoli hegyek között élő népek különféle növényeket és teafajtákat használtak és használnak teaként. Ezek a teához tartozó alfajok és az ember által kialakított variánsok nagy száma, a tea rendkívül változatos előfordulása folyamatos nevezéktani és rendszerezési viták forrása volt. Voltak, akik tea faji szintű sokszoros kibővítése mellett kardoskodtak, mások széles faj specifikus meghatározás mellett az alfaj listát is jelentősen bővítették volna. De létezik egy harmadik álláspont is, amely szerint a tea egyetlen faj és az előforduló, morfológiailag különböző teaféléket főbb alfajok mentén kell besorolni. Csak Kuntze több, mint 60 alfajt vezetett volna be. Ma úgy tudjuk, hogy a világszerte termesztett teafajták egyetlen fajhoz, a Camellia sinensis (L.) fajhoz tartoznak, ami további kisebb fajra, még további alfajra és számtalan variánsra bomlik.
 
De milyen az igazi, a vad, az ős tea? Hol van minden teák anyja?
 
A tea vad populációja igen nagy biodiverzitást mutat. A kromoszóma-variációk szerkezete heterozigozitásról és genetikai változékonyságról árulkodik, aminek eredményeként a különféle alfajok jelentősen különböznek színben, formában, alakban, virág szerkezetben, sziromszámban, polifenol és alkaloida tartalomban, stb. A vadon előforduló teán kívül előforduló teák genomját az elmúlt 5000 év alatt jelentősen befolyásolta az emberi tevékenység. Igen fontos megjegyezni, hogy a Yunnanban fellelt eredeti vad fák jellegzetességei igen közel állnak a fennmaradt félvad példányokéhoz, ami azt is jelenti, hogy az átmenet a különféle teafajták között, beleértve akár a nagy levelű és a kisebb ültetvényes teafajták között folytonos.
 
Igen érdekes újabb kori fejlemény az is, hogy az igazi tea növények között léteznek ma már kémiailag differenciált alfajok. A Camellia ptilophylla rügyei például nem tartalmaznak koffeint, nagyon gazdagok viszont teobrominban. A Camellia Sinensis var. Pubilimba levelében koffein helyett camellianin B. flavonoidot találunk. Ezek a növények, bár alkaloida tartalmukat tekintve különbözőek, morfológiailag szinte azonosak a normál teával. Ez szintén a Camellia Sinensis polimorf tulajdonságát mutatja.
 
 

A vad teával együtt élő népek értelemszerűen nem keresték az eredeti klónokat, egyszerűen csak ismerték és használták. A tea tudományos és gazdasági jelentőségének növekedésével viszont egyre fontosabbá vált az eredeti tea, az igazi tea példányok felkutatása.
 
A XIX. század elején a Kínával való kereskedés egyre nagyobb méreteket öltött és hagyományos úton különféle problémák miatt már nem volt folytatható. A felfedezések e kései korában híre kelt, hogy Paraguayban egy, a teához nagyon hasonló növényt találtak, ez újra felkeltette brit spekulánsok és kereskedők érdeklődését az iránt, hogy Kínán kívül eső területeken teára bukkanjanak, és azt hasznosítsák.

1815-től útibeszámolók alapján figyeltek fel arra, hogy az assami emberek teát ittak, amit elmondásuk szerint saját maguk állítottak elő. Ebben az időben a népszerű hiedelem szerint a tea csak a ködbe burkolódzó vad magasföldeken nőtt. Ez igaz is, mégsem zárja ki azt, hogy nagyszerű teát lehessen termeszteni alacsonyabb tengerszint feletti magasságokon.
 
A vad tea felfedezése Robert Bruce nevéhez fűződik, aki 1823-ban egy kereskedelmi út alkalmával, a Rangpur (Assam korabeli fővárosa) környékén elterülő dombokon vehette szemügyre a vadon növő tea fákat. Bruce látogatása során Maniram Datta Baruatól, egy helyi nemestől hallotta, hogy Singhpoban tea nő, amiről a helyieken kívül senki sem tud. Singhpo egy hercegség volt Assamban. 1823-ban, s miután mintákat kapott a teából és azt alkalmasnak ítélte, hogy a kínai tea konkurrense lehessen, találkozott a hercegség vezetőjével, Bessa Gaummal. Akkor felhatalmazást kapott, hogy teapalántákat és -magvakat magával vigye, ő pedig arra kérte, hogy következő évre tervezett visszatérésekor lássák el bőven teával. Erre végül nem kerülhetett sor, mert Bruce röviddel a felfedezés után 1824-ben meghalt, de az ő véletlen felfedezése nyitotta meg az utat az assami ős tea felfedezői előtt.

Bátyja, Charles A. Bruce egy folyami őrhajóval járt a vidéken az 1824-es burmai háborúban és találkozott ugyanezzel a helyi vezetővel. Az akkor kapott magvak nagyobb részét Bruce kertjében, Sadiyában vetették el, néhányat Jenkins biztos kapott meg Gauhatiban, míg néhányat, levélminták kíséretében a calcuttai botanikus kertben a Kelet Indiai Társaság székhelyére küldte, ahol azokat a társaság botanikusa, Dr. N. Wallich vizsgálta meg és azzal utasította el, hogy „ez is csak egy a már ismert kaméliafélék közül” („just another type of Camellia”) egy alacsonyabban fekvő vidékről. Charles nem adta fel és saját assami birtokán folytatta a teával kapcsolatos kísérleteit.

 
Assam műholdas képe - fent Tibet, jobbra Myanmar, felette Kína, Assam találkozásától keletre a tea őshazája
 
1826-ban Scott egy mintát küldött Calcuttába néhány Munipurban gyűjtött levéllel, amit Camellia scottiana Wall. néven nevezett 3668-as katalógusszám alatt, amit később a Botanikus kertben Camellia theifera néven azonosítottak.
1833-ban a Kelet Indiai Társaság elvesztette monopóliumát és egy évvel később India kormányzója, Lord William Bentinck egy Tea Bizottságot hívott életre, ami arra volt hivatott, hogy a Kínával egyre problematikusabbá váló kereskedelmi kapcsolatok alternatívájaként megteremtse az indiai, vagy más, a kínaihoz hasonló klimatikus, és talajviszonyokkal rendelkező ázsiai országban a teatermelés lehetőségét. A Bizottság egy kérdőívvel próbálkozott, amiben a tea termesztéshez legmegfelelőbb helyet és az előforduló vad teafákat keresték.
 
Charles Bruce, aki a Calcuttától 500 mérföldre fekvő Assam jó ismerője volt, ekkor már saját termesztésből származó magvakkal és fiatal hajtásokkal rendelkezett, ismét mintát küldött bevizsgálásra, de most Major F. Jenkins, Assam kormányzója nevében. Ugyanaz a botanikus, aki 10 évvel korábban elutasította, most megfelelőnek találta a növényt, mire a bizottság csakhamar állásfoglalást tett közzé:
 
"we have no hesitation in declaring this discovery... far the most important and valuable that has ever been made on matters connected with the agricultural or commercial resources of the Empire."
 
Igazuk volt.
 
1836-ban a Bizottság egy expedíciót szervezett a vad tea termővidékekre. Az expedíció útikalauza természetesen Mr. C. A. Bruce volt, aki számos olyan területet bemutatott, ahol a tea vad körülmények között csoportosan, vagy tömegesen nőtt. Ezt látva Dr. Wallich úgy vélekedett, hogy nincs többé szükség a kínai eredetű tea magvak importjára, szemben a külön expedíciót is vállaló Griffith-szel, aki szerint a kínai évezredes tapasztalatban kipróbált növény jobb termést ad, mint a talált vad tea. Végül úgy döntöttek, hogy a kínai importból származó magvakat a kormányzat kísérleti botanikus kertjében kell használni, de azon már nem tudtak zöldágra vergődni, hol legyen ez a kísérleti teakert. Egyesek a himalájai régiót, mások az assamit részesítették volna előnyben. Végül a Mr. Gordon által Kínában beszerzett magvakat a calcuttai botanikus kertben nevelték palántákká és küldték el Felső-Assamba, délre, Nilgiribe, Kumaonba és Dehra Doonba.
 
Később Wallich a „Vad tea felfedezése Felső Assamban” c. művében a felfedezett teát (1835) assami teának nevezte. (A mű egy cikk, ami a bengáli Ázsia Társaság újság IV. kötetében jelent meg 1835-ben. Ugyanebben a kötetben az első cikk, egy tibeti gyógyító könyv elemzésének szerzője egy bizonyos M. Alexander Csoma de Kőrös.) Egy évvel később a kiváló leíró és elemző képességekkel megáldott Griffith itt hosszabban nem idézhető, de ugyanebben a témában folytatott kutatásaiban azt mondja:
 
a legnagyobb fa Kufoo helységben található, megfigyelésünk alapján 43 láb magas, a törzs átmérője pedig kb. 6 inch. A levelek hossza eléri a 8 inchet. Úgy tűnik, a tea elérheti a 47, vagy 50 láb magasságot is."
 
Ő ezt az alfajt Camellia theifera Griffnek nevezte, kitűnő illusztrációval kísérve. A korabeli tanulmányok úgy foglaltak állást, hogy a felső assami teafák őshonosak lehetnek és a tea innen, a buddhizmussal együtt került Kínába.
 
28 éves tea fa Assamban. Ez a fa a művelés miatt maradt bokor nagyságú. — British Library
 
A Bizottság időközben megbízta Bruce-t, hogy további adatokkal szolgáljon az assami vad teákkal kapcsolatosan, amit ő több utazás során meg is tett és eredményeit egy 1839 június 10-én Jaiporból datált jelentésben ismertette, amiből egy korai másolat a Chamber’s Ediburgh Journal 1840. január 25-i számában jelent meg.
 
Bruce utazása elsősorban Muttock és Singpho járásokat érintette az É. sz. 26-28o-a környékén, ami egy spirituálisan gazdag, de elsősorban mezőgazdasági jellegű, gazdaságilag elmaradott vidék volt, őslakosai vándorló és ópiumfüggő életet éltek.
A táj meghatározó eleme a Brahmaputra és a fölé magasodó tágas, őserdővel borított érintetlen, dombos felszínű fennsík.
 
„Tavaly amikor megmásztam a Jaipore mögött húzódó, kb. 300 láb magas dombokat, egy teaerdőre lettem figyelmes, ami talán 2-3 mérföld hosszú lehetett, valójában nem láttam a végét. A fák meglehetősen sűrűen nőttek és a friss és az általam addig látottnál kisebb méretű tea magvak szó szerint ellepték a földet; november közepén jártunk és virágok és termés is bőven borította a fákat. A domb lábánál egy másik sort találtam és mivel volt időm bőven, ezért nem mulasztottam el megvizsgálni: semmi kétség, a Naga dombság dombjai közül jónéhányat vadon termő tea borított. Kíséretem szerint a közelben 2 másik teaerdő volt. Amikor a dombok lábánál nyugat felé tartottam, úgy tájékoztattak, hogy Teweacknál, vagy a közelében teának kell lennie. Az információ sajnos későn érkezett, mivel már túlhaladtam rajta. Ellenben a Dacca folyótól keletre, egy Chiridoo nevű helységnél, egy kis dombnál, ami a fennsík többi részénél valamivel jobban kinyúlt észak felé, rajta egy régi téglatemplom romjával; nos, itt tényleg teát találtam és kétségtelenül találtam volna még jóval többet is, ha lett volna időm alaposabban szemügyre venni a vidéket. Ghergong régi erődjénél átkeltem a Dacca folyón és a dombon felfelé sétálva szinte rögtön teába ütköztem. A helyet Hauthoweah-nak nevezték. Talán két napig jártam a környéken és nem kevesebb, mint 13 teából álló erdőrészt találtam.
 
Ez az illusztráció nem az idősebb Bruce fivér, hanem az utána a vidéken járó Griffith leírásából származik
 

„Egy helybeli, dewaniahi, aki segített ezeknek, az erdőknek a felkutatásában és jól ismerte a tea levelét, mivel Singphoe béli rezidenciáján gyakran ivott teát, úgy tájékoztatott, hogy Chiridootól nyugatra, körülbelül egynapi járásra széles, nagy tea erdőségnek kell lennie.
Nincs okom kételkedni ennek az embernek az őszinteségében, felajánlotta, hogy megmutatja a helyet nekem, vagy bármelyik emberemnek, de mivel az már a Raja Poorunda Sing királysághoz tartozott, nem tudtam megvizsgálni.
 
Meg vagyok győződve róla, hogy az egész ország tele van teával.
 
Aztán, amikor messzebbre délnyugatra mentem, mielőtt elértem volna a Gabrew dombságot, találtam egy keletre csatlakozó kis dombot, amit teljesen befedett a tea. Ezen a dombon a tea virága különlegesen finom illatú volt eltérően az általam addig látott és megvizsgált teáktól, ellenben a levél és a termés ugyanaz volt. Ez egy tökéletes hely lenne teatermelésre, mivel a vidék megfelelően lakott, van bőséggel gabona és a munkaerő is olcsó.
Van egy kis folyó, aminek Jhamgy a neve, körülbelül két óra járásra; azt mondják, hogy kis kenuk számára egész évben hajózható, így lehetséges lenne rajta a tea szállítása. A hely egyébként alig másfél napnyi útra fekszik Jorehauttól, Felső-Assam fővárosától. Grabrew Purbuttól délnyugatra (kb. két napnyi útra) van egy falu a domb lábánál, amit a Norah nemzetséghez tartozó emberek laknak, azt hiszem, ők Shanok, mivel keletről származnak, ahol elmondásuk szerint bőséggel terem a tea.
Hosszasan beszélgettem velük és a falu legidősebb embere, aki egyben az elöljáró is volt, elmondta, hogy amikor az apja még fiatalember volt, sok más társával a munkumi zavargások elől elvándorolt a hazájából és Tipumban telepedtek le Jaipore-val szemben, és magukkal hozták a tea növényt, amit a Tipum dombokon ültettek el, ahol ma is láthatóak. Később, amikor ő körülbelül tizenhat éves lehetett, a kiújuló harcok és zavargások miatt el kellett hagynia Tipumot és abban a faluban talált menedéket, ahol aztán találkoztunk.
Ez az ember azt mondta, hogy most 80 éves és az apja nagyon öreg korában halt meg. Természetesen nem tudom, mi igaz abból, amit elmondott és milyen előnye származhatott volna abból, ha csak kitalálta. Ez volt az egyetlen ember, akivel utam során találkoztam és a tea eredetével kapcsolatosan felvilágosítást tudott adni, kivéve az egy Ahumot, aki kijelentette, hogy Sooka, Assam első Kacharry rádzsája hozta az első teát Assamba Munkumból. Elmondása szerint ez le van írva a Puttyban, a népük történelmében.
Az Ahum-Puttyt én sosem tartottam a kezemben, de az öreg Norah ember által elmondottak igazságtartalmát részben képes voltam ellenőrizni, mivel voltam a Tipum hegyen és a saját szememmel láttam, hogy azon a részen, ahol a tea a legsűrűbben nő, egy körülbelül 300 yard × 300 yard nagyságú területen, a domb lábától, annak tetejéig tele van teával.
Az öregember azt mondta, hogy az apja minden harmadik évben tövig metszette a teát, hogy az új, friss leveleket hajtson.
Gabrewtől nyugatra nem találtam semmilyen teát, de a Dhunseeree folyó bal partján találtam egy növényfajt, ami bár nem volt ugyanaz, amit használunk, de hasonlított rá. Úgy gondolom, hogyha az embereket Dhunseeree folyó bal partján „megfertőzte volna” a tea szenvedélye, akkor találtam volna teát is.”
 
„Olyan embereket kellene kiküldeni további teák keresésére, akik igazán értenek hozzá. Úgy gondolom, hogyha ezt megtennénk, nagy mennyiségben találnánk eredeti, igazi teát.”
 
Mr. Bruce igen sok energiát szánt arra, hogy az assami tea jellegzetességeit megismerje. Törekvéseinek gyümölcsét az a 90 faláda jelentette, amit 1838-ban Londonba szállítottak, és ami az első angol közreműködéssel (csupán két kínai fekete tea mester segítségével) készített és exportált tea volt.
Bruce, egy kínai tea instruktorral eltöltött egy évnyi tanulás után egy angolhoz méltó találékonyság révén képes volt a tea gépi sodrására, osztályozására, amivel lényegében az addig szokásos felére csökkentette a tea árát és a szegényebbek számára is elérhetővé tette. 1838-ban öt parcella állt művelés alatt, ami mintegy 5274 font teát termelt. 1840-ben már 7 új parcella termelt 11.160 font teát. Mindez még a társaság költségén történt, de megnyitotta a teret a magánbefektetések előtt is. Mr. Bruce költségmegtérülési számításai szerint 10 darab 400-szor 200 yardos parcellát vett művelésbe, aminek a művelési költségei az első évben 16,591 rúpiára rúgtak (mai értéken kb. £1659), amiből 4304 egyszeri költség volt; míg a termés értékét 35,554 rúpiára becsülte, vagyis 100 %-os profitot termelt. Ez azonban már a tea ipari termelésének történetéhez tartozik, minket itt és most a vadon termő teák felfedezése érdekel.
 
A Bruce fivérek által talált tea fák a kínainál vaskosabb, magasabb növésű példányok voltak, ezért is kerültek be a nómenklatúrába és szerepelnek sok kategorizálásban a mai napig Thé sinensis assamica néven. De éppen a Bruce által elmondottak világítottak rá, hogy nem őshonos, hanem az ember által behozott növényeket és leszármazottait találták meg. A vad tea utáni kutatás tovább folytatódott.