0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Kurama onszen

Racionális érveket is sorolhatnék, amik a tisztás nyomán felzsongtak a fejemben, de valójában maga a tisztás volt az, ami felmutatta gondom értelmetlenségét, tarthatatlanságát és valódi sajátosságát. Tudniillik azt, hogy a külső dolgok, bármennyire is meghatározni látszanak életünk, valójában csak bennünk működnek és harapnak, úgyis mondhatnám, mi magunk avatjuk fel őket azzal az erővel, amivel képesek hatni.

Úton a cédruserdőben
 

   Nem kívánom sokáig fárasztani a szemüket, ez a rövid történet egy hosszú út végéről szól.  Pár évvel ezelőtt nehéz helyzetbe kerültem. Úgy tűnt, hogy az életem egészét kell átértékelnem. Gondban (Sorgen) voltam. A gond átjárta a testemet, a terveimet, a gondolataimat, minden percben előfurakodott és kéjes vigyorral ült elém a leglehetetlenebb helyzetekben, amikor igazán mással, a leghétköznapibb dolgokkal  is törődhettem volna. Mindenről a gond jutott eszembe. Az éttermi számláról, az előttem álló feladatokról, egy mellettem felnevető járókelőről, a viharról és a villámokról. Mindent átjárt az iszony és a gond. Megpróbáltam tartani és megemberelni magam, de újra és újra azon kaptam magam, hogy terveket szövök, taktikázok, hogyan kellene tennem, hogy mégis én járjak szorult helyzetemben a legjobban. Csodával kell adóznom a közelemben élő barátoknak, családtagoknak, hogy el tudtak viselni ebben az időben. Összességében jól viselkedtem, de az alapélményem mégiscsak ez a mindent átszövő és elrontó gond volt.

 
     Ez az időszak éppen egy japán úttal esett egybe, ahol egy nap szép kirándulás elé néztünk. Fel a dombok közé, átkelünk egy hegygerincen, le a másik völgybe, ahol vacsorázunk és fürdünk, vagy fordítva. Az odafelé vezető völgy is csodálatos volt, kis vízesésekkel lefelé bukdácsoló folyó, aminek szétterülő öbleit kis fürdőházak foglalták el, a folyó mellett fakadó hőforrásokra települve. Igazi fészbúkon megosztható idilli környék, tudják, amikor a függőágy leng a folyő felett . Én a lelkem legmélyén tovább szántottam a barázdát, alig láttam, hol vagyok, úgy vonszoltam magam felfelé az úton. A folyómederből szürke gém röppent föl, úgy mint Pi életében a csónakponyva alatt tanyázó tigris (értsd a főhős egója, vagy rosszabbik, harcos énje).  Aztán az ösvény felvitt a hegyekbe, ez volt az első turistaút életemben, amiért fizetni kellett. Cédrusok, majd óriási erdei fenyők szegélyezték a gond hegyi ösvényét. Minden gyökér, minden eldobott üdítősdoboz, kidőlt fa a gondomat barázdálta tovább. Mint Polanski Iszonyatában az őrülettel kibélelt lakás, itt is lassan minden tárgy és levél a gondomat illusztrálta. A hegytetőn a helyzet már-már tarthatatlanná vált, fent két shinto szentély is van, de képtelen voltam a közelükben maradni. Ezek nagyon erős, energikus, de magányos helyek, én abban a pillanatban iszonyodtam tőlük.

 
japán cédrus, shinto szalag
 

A tisztás

 

     A hegyről leérve egy meredek vadregényes völgybe jutottunk, ahol először egy csodálatos shinto szentély (Kibune és Kurama) várt, még épp zárás előtt. (A még épp zárás azt jelentette, hogy ha bezárt vissza kellett volna mennünk az egész addigi úton - jelképes beengedés volt tehát ez is. Egyébként állítólag egy itteni elvonulás során itt "találták fel" a reikit.) Békés, de kihalt volt minden. Unottan kóvályogtam, nem óhajtottam a felém hullámzó energiával foglalkozni - mardosott a gond. Lentebb egy japán technikatörténeti érdekesség, egy fogaskerekű vitt le Kuramába, ahol az onszenünknek és az éttermeknek kellett lennie. Étterem már nem volt, a vidéki Japánban meglehetősen csendes az élet - de először láttam japán házakat szigeteléssel és üvegablakkal - látszik, hogy télen itt hideg van. Fent a völgy végén volt az onszen, zárt és nyitott résszel, ez utóbbi olcsóbb, ide mentünk. Nők erre, férfiak arra. A szabadtéri onszen egyetlen medence és zuhanyzók, a medencében egy északi japán babrálta magát elmélyülten. A víz nagyon forró volt. Ezek a japán hőforrások teljesen mások, mint a magyar társaik. Sokkal erőteljesebbek, egy szauna és gőzfürdő kombinációját adják, egy jó onszen felér egy edzéssel.

   Elmerültem és próbáltam kikapcsolni magam, a japán fiú egyre csak magát kurkászta. Ahogy a víz átjárta a pórusaimat, darabokra szedett, 10 percnél nem bírtam tovább, újra és újra ki kellett ülni az alkonyati hideg levegőre. Pár fokkal volt csak fagypont fölött. A gond alacsonyabb hullámokkal, de továbbra is pusztította tudatom partjait. Újra belemerültem a vízbe, latolgattam a jövőt, aztán felnéztem a velem szemben magasodó domboldalra.


  Ekkor történt, hogy, ha nem is megvilágosodtam, de elindultam a sárga úton simább kikövezett részén. Velem szemben a dombokon a sötétben egyre jobban összeolvadó fenyőerdők között, az egyik domb tetején egy pici tisztás volt. A szürkületben is tisztán látszott, sejthetőek voltak a farengeteg szélén a tisztást határoló fák, a rét és az erdő sajátja és értelme, léte világosan elkülönült.
Racionális érveket is sorolhatnék, amik a tiszts nyomán felzsongtak a fejemben, de valójában maga a tisztás volt az, ami felmutatta gondom értelmetlenségét tarthatatlanságát és valódi sajátosságát. Tudniillik azt, hogy a külső dolgok bármennyire is meghatározni látszanak életünk, valójában csak bennünk működnek és harapnak, úgyis mondhatnám, mi magunk avatjuk fel őket azzal az erővel, amivel képesek hatni.


   Ekkor már egyedül voltam. A tisztás tőlem már csak foltnak sejlett, de világosan, égetően világosan éreztem az ősfenyves erdő közepén a domb tetején elémtáruló tisztást, ami VAN. Nem ott, hanem VAN. Ami mindig ott van. És ha én képes vagyok észlelni a tisztást, ahogy képes vagyok tekintetemmel átfogni az erdőt, akkor mindkettő egyenrangúan létezik a világban és bennem egyik se jobb, se rosszabb, mint a másik, egyik se lesz, vagy volt, hanem egyszerre tisztás és egyszerre szálfákból homályban összefolyó fenyveserdő. A tisztás szólt nekem, hogy ne aggódjak és vessem el agondot, ami lelkem fenyveseként borult felém és lássam a tisztást, ahogy a valóságban sikerült is. A tisztás szólt rám, hogy ne csak a fenyvest lássam.

 
Kurama onszen
 

Kimentem az öltözőbe, becsempésztem a nagyon tilos fényképezőgépem és megörökítettem miniatűr  megvilágosodásom helyszínét. Ott az a kis zöld folt a  kép közepén.

Este épp elértük a vonatot, ami hazavitt és még néhány szép napot töltöttünk Japánban. Nem mondom, hogy ezután minden zökkenőmentesen ment, azt se mondhatom, hogy megszűntek volna a gondjaim, jött helyette új és más bőven, kisebbek és nagyobbak is, de Kurama elhagyott forró onszenjében jó útra tértem. Azóta nagyobb derúvel készülnek a teák a házamban. Lentebb képek vannak gémmel és fákkal.

 
Kilátás az onszenből