0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Namakura Kimpei

NAKAMURA KIMPEI - A HAGYOMÁNY TRÓNFOSZTÁSA

 

Most, hogy itthon bekövetkezett, amit gondosan leplezni óhajtottak és megannyi jövőbeni életmű ihletőjeként és keltetőgépeként feldübörgött a Kulturkampf, érdemes tekintetünket erre a teás eszközre vetni, ami az idős Nakamura Kimpei kerámiaművész alkotása, és ami céljával és értelmével kapcsolatosan egy héten át fogadta a szellemesnél szellemesebb találgatásokat és ötleteket FB oldalunkon. Elnézést mindazoktól, akik hiába és sokáig vártak a válaszra és ezúton is köszönet a termékeny, fantáziadús javaslatokért. Mégsem próbálkozott senki a legkézenfekvőbb dologgal, azzal, hogy a tárgy funkcióját eldobva azt egy autonóm művészeti alkotásként értelmezze. Minden teás eszköz egyben művészi darab, jól-rosszul sikerült, másolt és ezerszer másolt, tele sok évtized trendjeivel, jegyeivel, szimbólumaival.  Ez a földönkívüli darab nyilvánvalóan szakítani kíván minden ilyen tartalommal, és a saját maga által képviselt tradícióval, még magát a tárgy használatának értelmét is idézőjelbe teszi. Erre utalnak a kanna méretei (38 cm hosszú, 16 cm magas), ezt is hiba volt nem közölni a lelkesen kommentáló olvasókkal.

 Nakamura Kimpei 1935-ben született Kanazawában, ma pedig emeritus kerámiaművész professzor  a Tama Művészeti egyetemen. Keramikus családban nőtt fel, apja a három évszázados hagyományt őrző Kutani kerámia mestere volt. A Kutani nem része a hagyományos nagy kerámia kánonnak, a hat híres kerámia központnak és stílusnak  (Shigaraki, Tamba, Bizen, Tokoname, Echizen, Seto), hanem elsősorban szamuráj nemesi udvarban fennmaradt, szokatlanul színes, fémes mintázatú darabokat hozott létre, különösen a műhelyt megreformáló mozgalom után a XIX. század elejétől kezdve. A Kutani tehát egy népi iparművészeten alapuló színes, belterjes, szinte szigetszerű produktum. A japán kerámia az ötvenes évekig a régi begyakorolt mozdulatokkal gyártotta a nagy mesterek műveit, mígnem elfáradt és a hatvanas évek neoavantgarde hullámai új lendületet adva meg nem lódították. Ekkor született meg az új Hagi kerámia, Nyugat és Kelet találkozása a raku (Nyugatot is megjárt) új mestereinek Kakunyû és Kichizaemon munkájában. Ennek a friss szellemnek a képviselője Nakamura Kimpei.

 
 
Nakamura Kimpei keramikusként eszközök mellett elsősorban szobrairól kisplasztikáiról ismert. Ezek a művek mind a Kutani – és más ismert kerámia tradíciók – elemeit használják és mutatják fel egészen újszerű módon reflektálva a kétarcú, villódzó fényekkel, pachinko bárokkal és zen kertekkel együttélő mindennapi, ellentmondásos japán kultúrára. Különösen szembeötlő kisplasztákinak absztrakt funkciótlansága, a nyers öntöttvasra, imitált sziklára felhordott Kutani színözönnel, a megannyi kulturális reflexióval, a teától a zenen át a kabuki színházig. Nyilvánvaló, hogy a legszínpompásabb, fényes japán kerámia tradíció elemeinek felhasználásával rámutat az unalomig ismételt vintage kultúra giccsességére, keramikus eszközökkel készített, elvont nagyformátumú paródiát látunk.
A mellékelt tárgy (lásd fönt) funkcióját tekintve egy dobin (füles) teáskanna. Japán teáskannának szokatlanul nagy méretű, csőre már nem is csőr, hanem szippantyú, kerek formák helyett az újabb levágott hasáb keretek dominálnak. Ezüst és arany kerül egymás mellé, mint az újévi ünnepi tea tisztító tüzét közvetítő shimadai csészepár tükrében és persze ez már Kutani ezüst-arany világa, régi híresneves, "de jó hogy nem kell velük élünk" szamurájok felsőbbségét sugárzó akaratos csillogás. A kanna tetején az öt elem színei világítanak hasábokra bontva, megfolyt a festék, mert az a dolga. A tárgy alkalmas arra, hogy teát készítsenek benne, bár többen gondolták, hogy szaké és víz, szója szósz is illene hozzá, mások szerint elegendő ha papírnehezékként pergeti idejét, vagy esetleg porszívóként használják, talán nekik is igazuk van, csak szolgáljon valakit (Kutani módra). Az első asszociációk mindig igazak (shingo), érdemes egymáséira is figyelnünk. A megoldáshoz a legközelebb egy erősen japán kötődésű olvasónk és blogírónk került, amikor megfejtette a tárgy mögötti díszdobozról kilógó egyik írásjel jelentését „fém kannának tűnik, de az írásjegy alapján meg brokát (nishiki)”. Igen ékszer ez, műtárgy, művészeti alkotás, aminek használati módja merőben önző, erőszakolt adalék.
 Egy nép kulturális túlélésében kulcskérdés a saját, sokszínű hagyományaira adott bátor, művészeti reflexió. A szebb napokat megért Mű-Csarnokban hamarosan népi-nemzeti hőssé avatandó Makovecz Imre a most még kommunizmusnak átkozott korszakban erre tett kísérletet, olyat, ami mára fájdalmasan értelmetlenné és meghaladottá (ő maga pedig élete vége felé hallgathatatlanul merevvé és ellenségessé) vált, bár néhány alkotásában továbbra is megszólal valami őseredeti. Ahhoz, hogy a haladás (nem fejlődés) lehetségessé váljon az övétől sokkal radikálisabb (az őt követő mozgalomban nyomokban sem fellelhető) önreflexióra van szükség. Erre a következő évek hivatalos magyarországi művészetében nem sok esély nyílik. Kis közösségek, alkotóműhelyek, galériák fogják elkészíteni a meghaladás korának arany-ezüst teáskannáit.