Ha Ön is hozzánk hasonlóan igazi, úgy értem nemcsak vasútépítésből, pénzügyi tevékenységből, esetleg ingatlankereskedelemből, netalán pályázatokból felemelkedett első generációs polgár, hanem eredeti, ősi, kékvérű arisztokrata, akkor valószínűleg még mindig van valamilyen birtoka, ami jövedelmével biztosítja megélhetését és életmódját. Az életmód jórészt az élet éléséből, ma úgy mondanánk kedvtelésből áll. Vannak a birtok birtoklásával kapcsolatos kedvtelések, amit Ön is hozzánk hasonlóan művel, úgymint vadászat, a téli tüzelő betárolásának ellenőrzése a birtok számadójával, kilovagolás az úrnővel, vagy egy ismert kurtizánnal, a birtok borházának meglátogatása, a vadászház építésének ellenőrzése, megannyi fáradságos és felelősségteljes elfoglaltság. Korszerűségünket bizonyítják a technológiai iránti kíváncsiságunkból eredő kedvtelések (mert miközben családunk ősrégi és megvetjük az újonnan felkapaszkodókat, mégiscsak állnunk kell a sarat), ilyen az új vetőgép megszemlélése a határban, lemezhallgatás gramofonon, vagy a világ legdrágább hangrendszerén, a legújabb motoros velocipéd kipróbálása, de idetartoznak a sportok is, jó, ha van házi krikett-, és vagy teniszpályánk, uszodánk, kisebb stadionunk.

 

Igazából untat minket, de kötelezően részt veszünk a főként az úrnő és köre által szervezett művészeti jellegű időtöltéseken; házi koncert, színházi előadás a privát kerti színházunkban, a messze földről érkezett bűvész műsorának megtekintése, a még messzebbről érkezett kínai teamester, erőművész, egyben gyógyító fogadása. De a legfontosabb program, lelkünk és fizikai gazdagságunk térképe; a kert felkeresése és élvezete.  A kertben pedig egzotikus növények, különlegességek, de mindenekelőtt:  kaméliák.

A XVIII. században „felfedezett”, leírt és osztályozott kaméliák hamar az európai arisztokrácia kedvelt díszítőnövényeivé váltak.  A kínai és főleg a japán imari porcelán, a mindennapi tea, kávé és a csokoládé mellett a kertben ültetett kaméliák jelentették az arisztokrata életmód fénypontját, gazdagságát.  A kaméliák behozatalában és honosításában, mint a keletért folytatott verseny győztesei természetszerűleg az angolok jártak az élen, de éghajlati lehetőségeiket és stílusérzéküket messzemenően kihasználva intenzív kamélia felhasználók és termesztők voltak a franciák és az olaszok is. Az olaszoknál, az Alpok védelmét élvező területeken, savanyú talajon, (ami alapvető a kaméliafélék, így a tea termesztéséhez is) elsősorban a Lago Maggiore mellet, továbbá Piemontéban és Toszkánában Lucca környékén kerültek a kaméliák az arisztokraták kertjeibe. Amennyiben valaki nem tudná, azért beszélünk itt a teás oldalon kaméliafesztiválról, mert a tea növény is a caméliák nemzetségébe tartozik, annak egy faja Camellia sinensis, maga a tea öt alfajjal, amelyek közül legismertebb az assamica, de erről bővebben itt. Kaméliákból jó sok van majd 100 fajta, egy-egy fajta ember által módosított variánsából pedig még több. Az itt, Luccában is felülreprezentált Camellia japonicának 2000 variánsa létezik.  A Camellia Sasanqua 300, a Camellia reticulata 400 fajtával rendelkezik és ezek száma természetesen nő.  A kaméliák művelése egy külön tudomány és hobbi, amit az arisztokrata kertek által támasztott kereslet indított el.

„Antiche Camelie della Lucchesia”

Lucca gyönyörű város és minden más olasz várostól különbözik, mert amolyan különc, ugyanis története során szinte végig független köztársaság tudott maradni.  Ma az egyik legtisztább, bájos és prosperáló olasz város.  A várostól délre elterülő dombok között jelentős számú kastély, rezidencia található, védett kertjeik pedig a legnagyobb európai kamélia gyűjteményeknek adnak otthont.  Ezt kihasználva rendezik meg immár 30 éve a kaméliafesztivált.  Igazából nem fesztiválról van szó, hanem a kaméliakertek köré felépülő turisztikai programsorozatról, aminek a nevében nincs is fesztivál:  „Antiche Camelie della Lucchesia”.  „Lucca környékének ősi kaméliái”; ez a címe.   

A programok között régóta szerepel teakészítés, bemutatás, főleg japán vonalon, de volt már többször gong fu cha is, idén koreai teabemutató volt, most pedig egyesületünkkel mi is részt vettünk puer kungfu tea vonalon. Az eredeti programban szereplő díszes, ma is kivételes luxust kínáló, egyébként szállodaként funkcionáló kastélyból az utolsó pillanatban áthelyeztek minket egy a kaméliák városának főterén emelkedő szerényebb, de patinás kastélyba, ott adtuk elő a puerh teákra épülő gong fu chánkat, kaméliák, citromfák, régi szobrok, hulló vakolatú falak között. Sabine Minh Sen, akinek segédkezünk, puerh rajongó, abból is elsősorban a sheng érdekli.  Finom stílusban választja ki a teáit és az eszközeit és gyakorlatilag összekötőként működik a kultúrák áramlásában. Tea előadásokat tart, szó nélkül, csendben. 

A helyi parlament és a játszótér

Én nem értem, hogy miért van, de ezekben a mediterrán országokban nagyon szerényen, vagy inkább sehogy sem fűtenek. Törvény szabályozza, hogy naponta hány órára kapcsolhatják be a fűtést a közintézmények, ez rendben is van, de a magánszféra bizonyíthatóan nem fűt.  A fesztivál zuhogó esőben töltött első hétvégéjén sosem használt jéghideg radiátorok, be nem gyújtott kandallók között szinte rátapadtam a vízforralóra és ebéd közben is igyekeztem a trattoria egyetlen fűtőteste, a kávégép mellé simulni. 

 A kastélyunk, ahol ázunk, fázunk teát készítünk és gyönyörködünk a kisváros főterén a volt városházával szemben van. A téren forrás kitűnő vízzel. A forrás felett emléktábla egy fotóval 100 évvel ezelőttről. Koszos gúnyákba öltözött vad tekintetű emberek csoportja.  Alatta a felirat:   ( Az 1800-as évek kezdetéig)... itt volt a rendőrkapitány székhelye, akit Luccából küldtek azzal a feladattal, hogy az igazságszolgáltatás feladatait is ellássa. A halálos ítéletet kivéve bármilyen ítéletet hozhatott és rendőrként egyéb város igazgatási feladatokat is ellátott. A kisvárost nem volt könnyű vezetni abban az időben. Az önbíráskodás, az erőszak és a bűnözés mindennapos volt. Később egy békebíró váltotta fel és lenyugodtak a kedélyek. A kaméliás kastélyok környezete, a jobbágyok és nincstelenek, "a facipő fájának" hazája volt.

A kastély ura, a peckes szakállt viselő újfőúr ebéd után leereszkedett a kertbe, ahol kíváncsian megszemlélte és elfogyasztotta teánkat. 

- Mióta Önöké a kastély?- kérdezem.  

- A szüleim úgy ötven éve vették, én itt nevelkedtem, kisgyerekként itt játszottam….  

 - És most felnőttként játszik – folytatom helyette, mire elégedetten biccent, hogy lám, értem, hogyan is működik ez.

Megmondom, hogy működik – unalmasan. A buszok hozzák a népet, tömött sorokban érkeznek az emberek és járják végig S. Andrea di Compito utcáit. A sportosabbak kint a főúton hagyják az autót és gyalog járják végig a kastélyokat. Rengeteg az önkéntes, aki semmi pénzért segít a forgalmat terelni, asztalt és széket kerít a kiállítóknak, eligazítja az érdeklődőket.

Egyikük, Maria Luisa freskórestaurátorként dolgozott, most generációja sok többi tagjához hasonlóan kényszerből visszavonult, szobafestő férje tartja el a családot. Mindenben segít nekünk és egy gyönyörű tea illusztrációt kapunk tőle.

Este együtt megyünk vacsorázni.  Ahogy erre szokás, a neves éttermek sokszor a városon kívül vannak. A slow food által is ajánlott étteremben helyi hagyományos árpagyöngy leves, articsóka sfogliatelli, erdei gombás polenta és csokoládés cantucci volt a menü. Utána kávé helyett még megittunk egy senchát.

Európa legöregebb kaméliája

Fent a város fölötti dombokat hullámokban fedik el a felhők, a fel-felszakadozó ködben feltűnő fenyők szürreálisan keletiesre festik a tájat. A kaméliák városa  (Borgo delle camelie) a Luccával egybenőtt Capannori több városrészének S. Andrea és Pieve di Compito látványossága. A kaméliák volt főúri kastélyok és nyári lakok kertjében találhatók tömegesen, köztük akár 150 éves 10 méter magas példányokkal is, de mára gyakorlatilag minden ház és közember ápol valamiféle kaméliakertet.

Egy helyi lakosnak valamiért épp az tűnik fel, hogy az ezernyi fényképező turista között én fényképezek.  

-Itt van, ebben az udvarban Európa legöregebb kaméliája, tudta?

- Nem, fantasztikus.

- Komolyan kutatták és hitelt érdemlő bizonyíték van rá, hogy ez a legöregebb, kétszázötven éves, ekkora a törzse- mutatja.

-Ó remek, és meg lehet nézni?

- Nem

- Hogy hogy nem, akkor miért mondja?

- Csak azért, hogy tudja.  Én beengedném, de a tulajdonosnak elege van ebből a tömegből és nem enged be senkit.  Szóval itt van.

- Nagyon köszönöm. 

Antica Chiusa Borrini

Külön nevezetesség az Antica Chiusa Borrini, ami az 1600-as évek végén épített fallal körülvett kertnek ad otthont.

A Borrini család a kert melletti kápolnában őrzi az ősök hamvait, köztük Angelo Borrini, okkult orvosdoktorét, akinek ura Carlo Lodovico di Borbone az egész kamélialázat elterjesztette itt kétszázötven évvel ezelőtt. A család egyik leszármazottja Guido Cattolica folytatva ezt a kényes és szép kedvtelést egész gyűjteményt hozott létre több, mint száz fajtával, köztük saját nemesítésekkel.  

1990 óta kis teakertjük is van, amit folyamatosan bővítenek és saját teát gyártanak persze nem nagyüzemi mennyiségben. Erről elég hosszasan beszélgetünk mindenféle eredmény nélkül, még a fesztivál prospektusa is megemlíti, hogy teájuk japán szakértők szerint is egészen kiváló, miközben nyilvánvaló, hogy ekkora ültetvényről a legjobb körülmények között sem szedhetnek le pár kilónál több nyers levelet, nyoma sincs a feldolgozáshoz szükséges eszközöknek sem. No de mindegy, a gyönyörű kertben néhány sinensis mellett most assamica fajtával is próbálkoznak, valamint Camellia japonica és a sinensis magból olajat is előállítanak. Ez már érdekesebb, mert az olajhoz mindenféle kísérletekkel kapcsolódtak, még az űrkutatásban való felhasználásról is beszéltek, de a hely szelleméhez leginkább illő módon a giroszkópok kenése helyett inkább kozmetikai célra ajánlják. A hidegen sajtolt kaméliaolaj gazdag zsírsavakban (omega-9 és omega-6), ami alkalmassá teszi bőrünk és hajunk ápolására, amit a kihelyezett tájékoztató táblánkról ránk mosolygó japán hölgy is megerősít. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a Borrini teakert tényleg csak szuvenír ültetvény barátunk Salvatore Pellegrino szicíliai kertjéhez képest, ami immár többezer növényt számlál és a migráció révén a teaszedésben, gyártás során egyebekben túl drága munkaerő kérdését is sikerült megoldania. Film is készült róla, a tea ember címmel.) A hosszú tél még itt ólálkodik, a tea még nem bontotta ki a virágát.

Az eső szakad és mi meglátogatjuk az Orsi villa kertjét, ahol egy pavilonban pár japán húzza meg magát, hogy a betérő vendégeknek teát készítsen.  Négyféle tea van felöntve literes palackokban és frappáns hordozható teaszínpadot hoztak össze.  Beszélgetni nem különösebben tudunk, ők csak teszik a dolgukat egy alapítvány küldte őket.

Villa Reale

 

A kamélia ünnep négy hétvégén át tart, a húsvéti hétvége az utolsó. Hét közben úgy érezzük, hogy nem mehetünk tovább anélkül, hogy jövőbeni helyszíneket keresve meglátogassunk néhány nagyobb kastélyt és hát a jövőbeni együttműködést megalapozandó a legnagyobbik, a Villa Reale felé vesszük az irányt. Ez a villa Lucca másik oldaláról, északról néz le a városra.  A hatalmas parkot és a benne emelkedő épületeket több patinás gazdag arisztokrata család birtokolta. 1650-igTuscia hercege, majd az Avvocati  (ügyvéd) család, később a Buonvisi (széparcúak) múlatták itt az időt. Az ő tönkre menetelük után Olivieri Orsetti jegyeztette be nevét a földhivatalban a Villa Reale tulajdonosaként. Ők már újdonsült, felemelkedő, kereskedő arisztokraták voltak, nem is kerülhettek bele a „Vero Libro della nobiltà” (az igaz nemesség könyve) című regiszterbe a XIX. sz. elején csak annak „örökölt nemesek” c. szekciójába. A patríciusok más kategória voltak. Meg kellett itt küzdeni kérem mindenért, egy-egy döntés évszázadokra kihatással volt egy család életére, még a gazdagoknak is folyamatosan harcolni kellett azért, hogy elismert gazdagok lehessenek. 1806-ban hosszas tárgyalások és ajánlatok után végre királyi kezekbe kerül a mérhetetlen pénzt felemésztő birtok, Elisa Bonaparte Baciocchi, Massa és Lucca hercegnője, toszkána Nagyhercegnője, nem mellesleg Napóleon húga lett az innentől kezdve Villa „Reale” tulajdonosa. Hatalmas beruházással átépíttette a reneszánsz villát, ami neoklasszicista és a kertet, ami angol stílusjegyekkel gazdagodott.

A villa később az utolsó luccai herceghez, majd az olasz királyhoz került, onnan egy nemesi családhoz, akinek utolsó tagja, a „bolond herceg” már nem gondozta a birtokot, amit így végül elárvereztek, miközben a pórnép tüzelőre hordta a park évszázados fáit. A XX. században a Pecci-Blunt család újíttatta fel, ekkor került ide a tó, a teniszpálya, a Karib-tenger kalózait idéző hihetetlenül giccses Pan barlang, de 90 év elteltével újra romlásnak indult, mígnem 2015-ben az örökösök egy ingatlanirodán keresztül simán eladták egy svájci párnak, akik „ellenállhatatlanul beleszerettek” a Villa Realéba.  A kezdeti megpróbáltatások, a parkot feldúló hatalmas viharok után a svájciak intenzív felújításba kezdtek, és szándékaik szerint itt fog megnyílni Európa első hiper-szuper luxus, sose volt még ilyen szállodája.

Azért írtam mindezt le, mert talán másképp ízlik ma reggel az earl grey és a mao feng is, ha megérezzük, milyen közegben került a nyugat látókörébe a tea és jobb, ha némi gyanakvással és öniróniával szemléljük saját helyzetünket ebben az újarisztokrata allűröket is fel-felvillantó világban.

 

Johnny Depp víziszínháza

A Villa Reale összképe meglehetősen vegyes.  Fekvése bámulatos, a herceg úr, vagy akárki, a japán arisztokrata birtokok tulajdonosaihoz hasonlóan lelátott a városra (valójában inkább elemelkedett annak koszos, zűrzavaros közösségétől). Fantasztikus kaméliakertje van évszázados fákkal folyókkal, és lágy dombokkal tagolt keleti kertben. A birtok levegője át van itatva az arisztokrata életmód életképeivel és pillanataival. A hatalmas fatároló a kastély mögött. Az óratorony nevű cseléd-, és kiszolgáló negyed, ahol érkezésünkkor egy román rendszámú autó jelezte, hogy a változás folyamatos, de azért meglehetősen sok időt vesz igénybe. A gyönyörűen értelmetlen csónakázótó a gondolakikötővel. A pan barlang, amiről inkább nem teszek be képet.  A spanyol kert, tele vízzel, ami a granadai mór kertekre hajaz, sikertelenül.  A citromkert, ami maga az itt maradt XVIII. század. A házi színházkert, annak belépőivel és a tudattal, hogy itt haknizott egy Paganini nevű virtuóz. A víziszínház nevű teljes zagyvaság. A hatalmas palota, amihez hasonlót itthon keveset örököltünk, de manapság látunk kinőni a földből itt-ott. Az egész épületegyüttes legizgalmasabb része a lerohadt teniszpálya és szecessziós uszoda, ahol Salvador Dali múlatta az időt, amikor erre járt. Van egy torokszorító érzésünk, amit szolga nagyapáink révén a génjeinkben hordozunk; polgári forradalmak ide, demokratikus intézmények, általános és szabad választójog, internet és deklarált, megélhető szabadság oda, a régi világ nem múlt el teljesen.

A kimúló, elhalványuló régi világ színpadán jól érzékelte Carlo Lodovico, Lucca hercege, hogy össze kell állítania az igazi nemesek könyvét. Az új nemesek ugyanis melegítőben járnak, szotyolát köpködnek, festményeket csak befektetésből vesznek és magasról tesznek a kaméliákra.

Viszlát Villa Reale jövőre két asztalt hozunk.  Egyet a látogatóknak és egyet az igazi nemes embereknek.