0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

A tea, mint költészet

"A vers valami távollévőt hív a jelenlétbe..." Amikor teát készítesz, költészetet építesz.

Köszönőlevél egy fénykép mellé
 

Kedves András!

A levélben említett tea (Takaragi - Az erdő kincse) olvasás közben hirtelen összemosódott a képeken látható sokszor drágább versenyló teával (Unjyo - A felhők felett), ha úgy tetszik az a benyomás támadt bennem, hogy ez az, amaz meg ez, olyannyira, hogy a tea feliratának írásjeleit is összekevertem és erről nem a fényképek illusztrációként való felhasználása tehet. Úgyszólván képi metafora született, ahol egy pillanatra meg kell állnunk. 

Őszintén szólva, ezt a felhők fölött sencha díjai ellenére kevesek számára érthető, nem mondhatnám, hogy népszerű, bár az internet teázói érdemei elismerése mellett több helyütt megpróbálkoztak már valamiféle értékeléssel, legutóbb itt.

Többször felmerült már közöttünk, ki-ki magára is vette, hogy a tea értése nem egyenlő a tea ízlelésével. Az ízlelés csak az a gesztus, ahol az embert megszállja a tea, ha engedi, hogy megfelelő állapotba kerüljön, aminek számtalan előfeltétele van. Az ízlelésből levezetett ágas-bogas faggatózó elemzés  nem visz közelebb se a teához, se a szemlélőhöz. A tea értés önértés, keserves gyakorlás, elfogadás és lemondás. Az ízlelés élvezete csak könnyű kijárat a nem értés felé. 
  
A tea ízlelő elemzése írások mentén ennek a meg nem értésnek látványos bizonyítéka. Olyan ez a teáról való  írás is, blogba, internetre, könyvbe, újságba, ez az ízért ízlelés, mint a filozófia vége - egy nyelvjáték. Se vége, csak hossza.
A felhők fölött sencháról készült képeid ellenben a megértésnek egy következő állomásáról tanúskodnak, erről dadog most a klaviatúra.
 
Eszköztelenség, esetlegesség, költészet.

„Ahol mások továbbmennek, ott állok meg én."

 
 

  Egy időben beálltam én is a blogírók hírnévért tátogó, vagy egyszerű hobbyként teákat közzétévő és kommentálók társaságába és teákat analizáltam, vagy ami még ettől is rosszabb, esztétizáltam. Egy idő után azt vettem észre, hogy önkéntelenül elhagyom a naplómat, mint gyerek a kulcsot. Leginkább a mindennapi közelítésben, gyakorlásban éreztem természetellenes tehernek ezt a tevékenységet.  Mára már világos, hogy ez az empirikusnak tetsző ügyködés egyszerű önámítás, jobb esetben fölösleges időtöltés, de mint ilyen káros, mert gyakorlást mímelve végül éppen a gyakorlás kikerülése volt. Teáról, borról, csokiról stb. blogot írni vagy ostoba termékbemutató, vagy a tényleges gyakorlás elodázása. Tea, bor és egyéb gasztronómiai blogot olvasni pedig egyszerűen pornográfia. Ellenvethetik, hogy sokat tanulhatnak az ilyen forrásokból, de higgyék el, nem így van. A teával kapcsolatos valós információ nem az interneten vándorol, önmagunk írásai pedig pusztán a magamutogatás, jobb esetben az önértés eszközei.

Mielőtt ezen a ponton becsuknák a tea útját és leolvadna arcukról az e-bookok fénye, biztosíthatom Önöket, hogy írásom célja nem ennek a roppant horderejű felismerésnek a megosztása. 

 
 

Ha valamiben, akkor a teában különösen igaz, hogy a közzétett tudás, vagy az annak vélt információ színtiszta illúzió, csupán az önképzés elodázása, jobb esetben publikus jegyzetelés, de azt, csakúgy mint a polcok leporolását jobb, ha az ember zárt ajtók mögött teszi. De miért különösen igaz ez a teára, miért inkább, mint bármi másra? 
 
Először  – de erről már korábban írtunk – a teában minden relevánsnak tűnő információ időszakos, pillanatnyi, csupán egy adott pillanat tudását tükrözi. A gyakorlás során a lényeg éppen az egymásból merítkező pillanatok felszínre bukkanó, majd lemondó emlékezete. Még a legegyszerűbb tanítások esetén sem lehetséges lényegi információ átvétele, mert az információ épp a gyakorlásban születik. 
   A tea útján a mesterek nem írnak blogot és nem tesznek közzé videókat Önnön teájukról. A nem mesterek prezentációi jó esetben jóakaratú tévedések, vagy inkább csak egyszerűen hamisak. A tea mesterek (helyesen tea emberek) gyűlölik, ha akként ábrázolják őket. Ezért szedetik le mindenhonnan a szertartásaikat bemutató képeket. Nem csak szerzői jogi okokból.
Másodszor: termékbemutatót írni – lelkesen, vagy fennhéjázó kritikával lehet hasznos tevékenység, de mégiscsak bértollnokká, vagy bérivóvá teszi az embert, ez pedig igen messzire visz a tea útjától.
Harmadszor: az ízlés és az ízlelés  problémája.
Az ízlés gazdagság, a gazdagság ízlés.  Még az oly népszerű és jó stílusú írók esetében is, akik kétségtelenül széleskörű tudásra tettek szert sokszáz tea, bor, stb megkóstolása után, a legveretesebben sikerült bor és tea recenzió sem lehet több, mint a jó ízlés megmutatkozása. Mifelénk persze ez sem kevés. Az ízlés és a gazdagság bár egy kézben jár, de itt, nálunk kevés idő telt még el, nem történt elég számú mintavétel az Alcantarra üléshuzaton, az aukciók lázas színházaiban, a tényleges gazdagság sokszemű, érzékeket csiklandozó benyomásai között, reggeltől reggelig. Kevesen vannak még közöttünk elegendően gazdagok, szellemi értelemben (is) vett gazdag örökösök. A jó ízlés bár egyfajta garancia, de végsősoron „semmi köze az alkotóerőhöz”. 
Az ízlelésről pedig fentebb szóltunk. Az ízlelés sorozatlövésszerű benyomásai végképp nem adnak ízlést. A blogok ízlelésnaplók. Én viszont mindennap ugyan azt az arcot nézem, kutatom, ízlelem, gyakorlom, mégsem jutottam előrébb az első bekezdésnél.
Negyedszer: minden, amit eddig mondtunk puszta általánosítás és vonatkozhat minden alkotó tevékenységre. Ami végleges határvonalat húz a tea útján gyakorló, ízlelő, tanuló, öregedő tea emberek és más, hivatásukat elhivatottan művelő hegymászók, gyertyaöntők, régészek, szerelők között, az itt van ezeken a képeken.   
 
"A vers valami távollévőt hív a jelenlétbe..."
Amikor a  teát járva, kortyolva, a száraz funkciót, üres technikát félresimítva sikerül felmutatni a tea mentén pislákoló esetlegességet, pillanatnyi, gyakorlásban érett, egy pontba szervezett egységet, ami a jelenlévők számára más-más perspektívából is ugyanegynek mutatkozik, azt költészetnek hívjuk. A tea képes erre - mondhatnánk a reklámot magunk mellé véve a bakra. Nincs is más kiút ebből a kopár, egyre gyorsabban erodálódó kultúrából, amiben a jólét csúcsán billegve élünk, mint a szerénységgel, elfogadással telített, természetre hangolt költészet. Akarva-akaratlanul mindenki résztvesz ebben, amikor tapasztalattal, vagy hanyagul hozzáfog egy teához. Amikor teát készítesz, költészetet építesz.
Nem az íz, nem az ízlelés, nem a technika számít.
Semmi más, így sem blog, sem kiáltvány, sem videó nem segít.
 
 
 „Le style c’est l’homme”, illetve „Le style c’est l’homme même.”
Az első kifejezésben van valami olcsón epigrammatikus kurtaság. A második, a helyes kifejezés egészen más távlatot nyit meg. Ez azt mondja, hogy a stílus az ember képe.” 

 
A cikkben szereplő idézetek javarészt Ludwig Wittgenstein: Észrevételek c. munkájából származnak. De lehet, hogy az egész onnan származik.