0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Szél rázta bambuszerdő

Karácsony van.

Jakushitsu Genko,  Eigen-ji templom
 
 Az idei (2012) sok szempontból emlékezetes marad. Furcsa, reményvesztett, kimerevített történelmi állapotban már-már komikus a karácsonyi jelképek, egyre nagyobb, egyre színesebb ikonok menetrend szerinti felmutatása, miközben egymás mellett figyelhetjük a lassan elsüllyedő jóléti társadalom utolsó lélegzetvételét és a fogyasztás különféle változatainak és szektáinak kicsit lanyhuló, de már idegrendszerünkbe épült ösztönszerű mozdulatait. Evés, fa, ajándék, internet, film, jókívánság, rokonok, evés, vágyak, Jézuska, evés, együttérzés. És sok tea. Karácsonyi. Fahéjas, és szegfűszeges. 
 
Pár éve ebből az alkalomból egy, a mostanihoz hasonló cikk kívánkozott a tollunk hegyére, akkor Kame no Chomei életét mutattuk be a teakönyv olvasóinak, most egy másik, vele szinte kortárs művész-író-szerzetest mutatunk be röviden, annak ellenére, hogy a teával közvetlen összeköttetésbe vélhetőleg egyikük sem került.
 
 
JAKUSHITSU GENKO


Jakushitsu Genko 寂室 元光 (1290-1367) a mai Okayama prefektúrához tartozó Katsuyamában született és egészen fiatalon Kyotóba ment, ahol zen szolgálatba állt a Tofukuji templomban. Tanulmányait később Kamakurában folytatta és Yakkuo Tokken dharma követője lett, aki egy kínai szerzetes, Lanxi Daolong tanítványa volt. Az ő hatására ment 1320-ban az akkor mongol uralom alatt álló Kínába, ahol először a Tianmu hegyi kolostorban tanult, később pedig más, dél-kínai zen kolostorokban gyakorolt. Japánba való 1326-os visszatérése után majd 30 évet töltött teljes visszahúzódottságban, Okayama, Tottori, Shizuoka, és Shiga különféle kolostoraiban. Vállalt elszigeteltsége, aszketikus élete mellett költészete, zen gyakorlata és shakuhachi játéka messze földön híres példává emelte a kortársak szemében. 1360-ban győzte meg Omi (ma Shiga) földesura, hogy telepedjen le a Biwa tó melletti félreeső területen, ahol egy kolostort építetett neki Eigenji néven, itt töltötte élete hátralévő hat évét. Az Eigenjiben végre követőket és tanítványokat is fogadott, a templom pedig ma is létező fontos Rinzai Zen központtá vált.
 
Jakushitsu visszavonult remete életet élt és visszautasított minden arra vonatkozó invitálást, hogy képességeinek megfelelő, társadalmi státusszal együtt járó állást betöltve Kyotóban, vagy Kamakurában a világi hatalom közelében éljen. De nem csak a nyilvános szerepvállalástól ódzkodott, nyilvánosan vállalta és kifejezte nemtetszését a hivatalos egyházi hatalmi körökkel kapcsolatosan is.

Jakushitsu körülbelül 350 költeményt írt kínai nyelven, amelyek egy, halála után összeállított „Eigen Jakushitsu Osho Goroku c. műben maradtak fenn. A költemények a jól ismert zen buddhista ideált mutatják fel egészen szikár, ugyanakkor finom formai, metaforikus eszközökkel. Természeti képek, a vele ellenpontozott anyagi világ, a tanár, mester-tanítvány viszony, a mester-mester viszony illúziója és egyáltalán minden evilági, és ebből eredő pszichológiai állapot radikális lebontása vissza a természetig. Még az öreg, a bölcs, az úton járó, a megvilágosodott is (ma úgy mondanák) "értékét" veszti. Ma a felbomlott és változásra kész társadalom konzervatív hatalmi viszonyait (értsd demokratikusnak álcázott előjogait) féltő rétegek képviselői beszélnek előszeretettel értékvesztésről. Ha nagyon nagy a baj, akkor keresztény értékekről. De az ún. értékek csupán a megörökölt tiszteletben tartandó vélemények merev együttesét jelentik, amik sehova sem vezetnek, a hithez pedig végképp semmi közük sincs. Jakushitso szelíd humorú költeményeiben minden előjog, "érték" meztelen, jog-, és értelemtől fosztott. HIggyük el neki, mégiscsak harminc éven át kérdezgette az emberek faluja felé lecsorgó patakot. 
A versek formája  négy soros jueju, vagy zekku, amiből az első két sor öt, a másosik hét írásjegyből áll.
A költeményeket japánul Harada Ryumon jelentette meg 1979-ben Tokióban (Jakushitso Genko) 
A költemények egy részét Burton Watson ültette át angolra.

 
 
Egyik verséhez Genko egy bevezetést is fűzött, amit egy szerzetes társának juttatott el, megosztva vele a (mindenkori) fennálló hatalommal szembeni idegenkedésének okát és részleteit:
 
 
 - Koan első évében (1361) öregségem éveit a Hanko (Eigenji) hegy lábánál kezdtem élni Omiban. Abban az időben Sorin Ka szerzetes csatlakozott hozzám megosztva velem ruházatom és eseménytelen életem, így töltöttük el az időt közösen kora tavasztól egészen késő télig. Csodáltam veleszületett tehetségét és képességeit és azt, hogy bámulatos éleslátása és intelligenciája nem párosult félrevezető önhittséggel. Ehelyett inkább engedelmesen és nagy elszántsággal dolgozott a megvilágosodást keresve, fáradhatatlanul gyakorolva anélkül, hogy egy percet is elvesztegetett volna. Egy este, amint a tűz körül ülve ráérősen beszélgettünk, azt mondta nekem:
 
"Amikor a kolostorban éltem a többi szerzetessel, teljesen belefeledkeztem a régi könyvek olvasásába és tanulmányozásába, olyannyira, hogy inkább le sem feküdtem volna aludni, és lehetőség szerint legszívesebben az étkezést is  kihagytam volna. Aztán hirtelen döbbentem rá, hogy a megértés keresése tanulás és az ész gyakorlása révén vélhetően csupán késlelteti a kijózanodás és csalódás pillanatának elérkeztét, miközben saját önző természetem az addiginál is elviselhetetlenebbé vált, gondolataim hamis alapjai pedig biztosan a hírnév és haszon utáni haszontalan tolakodáshoz vezettek volna. De vajon nem épp ezek tartottak-e kezdettől fogva a születés és halál börtönében? Mennyivel jobb lenne, gondoltam magamban, ha mindazt, amit addig tanultam kidobnám az ablakon (ő azt mondja: "a tudatomból"), és megtartanám magam a semmit sem tudás, semmit megértés állapotában, így kerülve közelebb önmagamhoz a megvilágosodást tűzve ki egyetlen célomul. Az is észrevettem, hogy régi idők mesterei még azután is, hogy elérték a Megértést, keményen tovább munkálkodtak azon, hogy elkerüljék a mindennapi dolgokhoz és anyagi javakhoz való vonzódást és ragaszkodást. Volt, aki a nyugaton emelkedő hegységekbe ment és sosem tért vissza. Voltak, akiknek hollétéről csak a hegyi patakokon lesodródó levelek tudósítottak, némelyikük ilyeneket írt, hogy "bosszantó, bosszantó világi dolgok, jobb fent távol a hegyekben, legyen bár egy kő a párna a fejed alatt...stb".  Mennyire mások voltak ezek az emberek, mint én, vagy a hozzám hasonló szerzetesek, akik semmit sem teszünk, de összedugjuk a fejünk, fecsegünk és nagy zűrzavart csapunk, miközben évek múlnak el anélkül, hogy bárminek is a végére érnénk. Úgy határoztam hát, hogy nem térek vissza a kolostorba, hanem megpróbálom a visszavonult bölcsek tiszteletre méltó nyomdokában járni, és életem hátralévő részét egyedül töltöm."
 
Akkor mély benyomást tett rám ennek az embernek az emelkedett, szilárd jelleme, és csodálatos világlátása, aminek a mi középszerűségünk a nyomába sem érhet. Így hát ezt a költeményt írtam a tiszteletére, hogy másoknak is bemutathassam őt....
 
Genko költeményeinek egy része informális módon, graffitiként maradt fenn, köveken, kolostorok falán, vagy tekercseken. Az alábbiakban néhány költeményt idézünk: 
 
Fontos kulturális örökség 27.3cm magas 88.5cm hosszú tekercskép Kyoto Nemzeti Múzeum
 

Egy kolostor kerengőjének falára írt költemény Shii faluban Okayamában:
 
1.
Víz zuhan alá a szurdokban, le az emberek világa felé,
Rézsűk árnyán kavarognak a fellegek át a szomszéd hegyekre.
Már egy ideje csak a rejtőző madarak dalát hallgatom,
Amint a vidéki remete semittevését magasztalják.
 
2.
A Kongojiban éjszakázva
 
Gyakran látogatom ezt a közeli kolostort
Átbeszéljük az éjszakát, meg sem állva.
Ebben a faluban még dobok sem jelzik az idő múlását,
csak a fehéredő ablak jelzi az érkező hajnalt.
 
 
3. Senkojiban ért az éj
(Senkoji egy kolostor Onomichiben)

Tíz éve történt, hogy meglátogattam egy barátom.
Egymás tenyerébe csaptunk és beszélgettünk tavaszi izgalommal,
Ki gondolta volna, hogy ma éjjel az ő régi szobájában alszom,
holdény karcolja a hideg ablakot, szél rázza a bambuszerdőt.
 

4.
Két költemény a Konzo hegyi kolostor falán

(a második)
Szél dermeszti a vízesést, hidegen hullnak rám a hangok
Szemben a csúcsok fölé kúszik a hold, kigyúl a bambusz rács az ablakon.
Öregen már, most még inkább érzem, milyen jó itt a hegyek között!
Meghalni a meredély lábánál, tiszta, fehér csontom világít.
 
6.
Tavaszi nap, hegyi séta
 
Fejemen ezüstcsomókkal kevert árvalányhaj,
a jövő tavasz tán csak álom,
bambusz bot, szalmaszandál, és mennyi gyönyörűség
cseresznyevirág hegy - hány fa születik újjá?

 
7.
Itt ez a dolog - nézd, nem is lehetne világosabb!
Nincs szükség további mutatványra
Lágy szellő, meleg nap, 
sárga poszáta dalol
virágzó fák tetején bomlik a tavasz..
 
8.
Egy szerzetes jött és kopogott a fakapun,
vitázni szeretett volna a zen tanításokról.
Ne vedd zokon, ha a hegyi szerzetes túl lusta, hogy kinyissa a száját:
késő tavaszi poszáták éneklik szívüket, hulló szirmok az erdei falu utcáján.
 
9.
Még nem fejeztem be az utolsó szótlan szutrád olvasását.
régi kard, elbutult él, céltalan remegő kézben.
hány évet ültem hülyén az aranyozott oroszlán hátsóján - 
ki hinné el, valaha tanító voltál, hét Buddhához utat mutató.

 
Az utolsó költeményt tiszta szívvel ajánlom a mai nappal nekem és másoknak kéretlen levelet küldő, újraválasztásra vágyó, közfeladatot ellátó polgártársaimnak. Nagyon tanulságos, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Jakushitso saját portéjához írta, egy chinsohoz, ami amolyan korabeli formális fénykép volt. (lásd legfelül). A portrén a költő szerzetes teljes papi díszben, magányosan látható, a portrét egy rajongó követője, egy asszony festette.
 
 
10.
Ki ölti magára ezt a gyönyörű bíbor-arany ruhát.
Nemes kelme a vén bolond vörös púpja köré tekerve?
Ha mellé állsz és ránézel, nevetned kell - 
Menne inkább vissza vén, zöld hegyei közé.

A cikk Burton Watson fordításainak felhasználásával íródott (Chanoyu Quarterly 1987 49. pp 41-47) "Poems by Jakushitsu Genko"