0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Totousha a kiotói teaház

Élettel teli teaház- Totousha, a szépbe való belerészegülés

Együtt élni a teával

Három fiatal új életet lehel egy hagyományos életmodellbe.

 

Megrészegülés

Egy 80 éves hagyományos ház áll egy dombon Kyotóban, a házból kinézve tekintetünk átsiklik Daitoku-ji Templom felett. A faházat Totousha névre keresztelték el, ami („a keramikus háza”) egyúttal a megrészegülés szóra is utal.  Megrészegülni lehet egy italtól, de akár egy egészen gyönyörű dolog látványától is..

A házban három fiatal él, Dairik, Kiki és Fukutaro, akik húszas éveik végén járnak és teát gyakorolnak,.  Ők azt mondják ez egy ház, ami a teával él. Még csak körülírni is nehéz, nemhogy meghatározni, azt, ami itt folyik.  Ez nem üzlet, de mégis nyitott hely a város felé, végeredményben olyan életet élnek, ami megidézi, egyben megújítja a teával összefüggő hagyományos életformát. 

Kora reggel egy könnyű reggeli után segítek Dairiknak felkészülni egy teaszertartásra. Miközben arra várunk, hogy megfőjön a rizs és meglágyuljon a taro, kimegyünk és összeseperjük a leveleket és tűleveleket a ház elől. Lemossuk a kőlapot, ahol  a vendégek leveszik majd a cipőjüket. Dairik mostanában fejezett be egy kertet a ház oldalában, ami egyben egy kőtömbökből álló ösvénynek is helyet ad a tökéletesre nyírt fák árnyékában. Amikor kinyitja a teaház ablakait, azt mondja: „A háznak lélegeznie kell, a frissesség érzete nagyon fontos.” Kora december van, napsütéses meleg nap.

Reggel a kerékpár tekeréstől kifulladva érkezek a ház elé, Dairikot az én csengetésem ébreszti fel. De kis idő múlva már frissek és kipihentek vagyunk, a ház pedig rendben elevenen készen áll. Ezek a hagyományos házak organikus anyagokból épülnek, velünk együtt változnak és öregszenek meg. 

 

Teát készíteni

 A hagyományos japán teaszertartásokat a chashitsunak (tea szoba) nevezett házban adják elő. Ahogy belépünk a házba, a tekintetünk a padlóba süllyesztett tűzhelyre siklik, amiben az öntöttvas vízforraló áll, félig nyitott nyílásából gőz gomolyog ki.  A tatamin ülve tökéletes kilátás nyílik a teaház kis színpadára, amiben egy tekercs függ kalligráfiával és egy gyönyörű vázában egy szál virág áll. Legtöbbünk számára az otthonunk nem kínál ilyen teret. Manapság különösen a fiatalok közül kevesen élnek ilyen hagyományos házakban, mert nehéz fenntartani és a modern életformához alkalmatlannak, kényelmetlennek ítélik őket.

Ettől függetlenül ezek a házak megidézik a valaha volt tea fogadások, és szertartások hangulatát, ami lassan a múzeumok, templomok, skanzenek fala közé és a történelemkönyvek lapjaira szorul vissza. Amikor megkérdem őket, miért döntöttek úgy, hogy egy ilyen házban élnek, Dairik, Kiki és Fukutaro egyöntetűen válaszolnak:  „a teáért”.

Bárhol, bármikor

Kiki részletesebben is kifejti: „A teaiskola elvégzése után, ha nem igyekszel azon, hogy gyakorolj és kapcsolatban maradj a teával, senki sem jön, hogy ezt megtegye helyetted. A végzősök nagy része nem foglalkozik a mindennapjaiban a teával. Lehet, hogy eljárnak valahova, de nem tartanak saját összejöveteleket. Én nem akartam így járni. Egy teaház kialakítása és fenntartása nagy teher és sok költséggel jár, magasak a bérleti díjak. Nem csábító és egyszerű dolog, munkává és kötelességgé válik és elveszi az energiád nagy részét, így végül, miután felszolgáltad a teát, végül csak haza akarsz jutni.„

Kiki Chiléből jött és Hawain járt egyetemre, ahol a legnagyobb japán teaiskola, az Urasenke meglehetős befolyással bír és jelen van a visszavonult Urasenke nagymester révén is. Japán tanulmányai elvégzése után a teára fókuszálva tanulmányozta a teljes kultúrkört és történelmet.

Az Urasenke program elvégzése után Marukyu Koyamaennél, az Uji székhelyű, 300 éves múltra visszatekintő teagyártónál talált munkát. Épp akkor keresett szállást Kyotóban, amikor Dairik megalapította a Totoushát.

  Fukutaro ellenben Saitamán, Tokiótól északra született.. Ő jelenleg Osakában mérnökként dolgozik és egy egyetemi tea klub látogatása után csatlakozott a teás közösséghez.   Az egyetemi tea klubok jelentik ma a legjelentősebb kapcsot a hagyományos kulturális formák és a fiatal generációk között.

Ezek a klubok helyet is keresnek maguknak; van olyan klub, ami külön tatamival fedett teaszobát készít egy elkülönített helyen, de a legtöbbjüknek nincs erre lehetősége. Fukutaro felidézi, amikor egyszer egy külföldi érdeklődött nála, hogy a tea klubja mikor és hol tart teaszertartásokat. Akkor nem hirtelen, a klub tagjaként sem tudott semmi biztosat mondani. „De most már értem – mondja . Ha most még egyszer megkérdeznék tőlem ugyanezt, azt mondanám:  ha akarod, tarthatsz egy teaszertartást. Bárhol, bármikor.  

Én itt élek és itt  készíthetek teát. Gyönyörű idő van. Ez így természetes.”

A kultúra, ha nem él

Egy építész, egy mérnök és egy irodai dolgozó, akiknek az élete a tea köré szerveződik a tea mellett a napi rutinjukat is itt folytatják. Ha a ház lakói nem dolgoznak, akkor a családnak, barátoknak, ismerősöknek, vagy éppen a nyilvánosságnak szerveznek teás eseményeket.

  Amellett, hogy mélyen ismerik és tisztelik a japán teakészítés hagyományait, spontánok, és kísérletező kedvűek. Tavasszal és ősszel a Kamogawa folyó partján arra sétálóknak készítenek teát. Dairik egy mozgó teaárus projektet is indított, biciklire szerelt teaszertartás kellékekkel. Építészetileg érdekes és értékes helyeken állítanak fel ideiglenes színpadokat, például a tatsunói ősi szentélynél, vagy a Gion negyed kis utcáiban. A teaház gyakran kiállítóhellyé változik, ahol kortárs művészek és építészek mutatkoznak be, vagy helyi vállalkozások mutatják be magukat (legutóbb például a Funoka onszen termálfürdő volt a vendégük). Szinte minden ilyen eseményen jelen van a tea, mint ital, vagy mint művészeti és társasági eszköz.

Amikor megkérdem:  - Miért épp a tea? Dairik azt mondja:

„Kyotó magáról kialakított képe az, hogy minden szegletében jelen van a kultúra. Belenézel a turistakalauzokba és hagyományos, régi házakat látsz és kimonóban teát készítő embereket. De a valóság messze áll ettől. A polgárok mindennapi élete a máshol is megszokott ritmus és monotonitás mentén folyik. Nem laknak hagyományos házakban, nem készítenek teát legalábbis nem a hagyományos módon. Én meg arra gondoltam: Hogy is nevezhetnéd kultúrának azt, amit az emberek túlnyomó többsége nem használ, nem is gyakorol?  Néhány hagyományos kultúrkör, mint az ikebana, kyogen, noh, továbbra is él, és fejlődik. De a tea világában mintha magtorpant volna az élet. Szóval ki akartam próbálni, hogy lehetséges-e az hogy teát készítek és egyben dolgozok is, fenntartom magam? Lehetséges-e ez  a modern világban?”

 

A szomszéd fűje

Dairik Koreában született és Hawain élt, később apja diplomáciai munkája miatt Oroszországot, Szíriát is megjárta, tizennyolc éves koráig alig három évet élt Japánban. Külföldön gyakran lakott a helyi éghajlatnak és szokásoknak megfelelő régi, hagyományos építésű házakban, majd arról beszél mennyire csalódott a mai, mindenhol egyforma egyszerűsítő „kocka” építészetben. Az ember életének teljességéhez hozzátartozik a tér, amiben mindennapi tevékenységét folytatja, annak pedig illeszkednie kell a lakóhely egyedi tér tapasztalatához: azt kell választanunk, ami helyben természetes.

   A kyotói Seika Egyetemen folytatott tanulmányai során a japán építészet hagyományainak megőrzése felé fordult a figyelme. „Egy sor japán építész kezdett el a teaház építészetével foglalkozni. A rajzolás és a tér megtapasztalása során pedig én magam is elkezdtem teát tanulni. Ez kezdetben tulajdonképpen csak a tanulmányaim kiterjesztése volt. De a tanárom kitisztította előttem az utat és ahogy láttam ő hogyan élt, fel kellett magamnak tennem a kérdést: miért tűnik ő ennyire élettel telinek?

 Totousha lakói és vendéglátói, csakúgy, mint mi ébrenlétük egy részét a komputer képernyője előtt töltik új célokat és lehetőségeket keresve. De a tea egy módja annak, hogy lelassítsa ezt az életet. Dairik így idézi fel, hogyan változott meg az élete:

 A teatanárom háza öt perc sétára volt az otthonunktól. Odafele menet általában tudattalan voltam, eltűnődtem, de a visszafelé úton észrevettem, hogy mennyire vibrálóan zöld a szomszédunk pázsitja.. Aztán észrevettem, hogy az utcai lámpák tövében az aszfalt repedéseiből előbújik a fű. Annyira más volt, mint azelőtt, pedig nyilvánvalóan mindig ott volt.

Fukutaro hozzáteszi:

Olyan, mint amikor megtanultunk biciklizni, ma már nem tudjuk, egyszer csak ráébredtünk, és részünkké vált. Nekünk most már kinyílt a szemünk. Tulajdonképpen azt gyakoroljuk, hogy szenzitívek legyünk.  Dairik tanára egyszer úgy magyarázta ezt, hogy ez egy normalizációs folyamat, egy mód arra, hogy újraindítsuk a kapcsolatunkat a világgal, immár tiszta tudattal. A gyertyafény alig láthatóan, imbolyogva világítja meg  az embereket és a dolgokat körülöttünk, így a szemünket nagyobb igyekezettel használjuk. Finom szantálillat járja be a szobát a faszénre szórt füstölőtől. A nehéz darabos, érdes és sima teáscsésze a kezünkben, a selymesen sima tatami alattunk kiélezik a érzékelésünket.

 

 

A matcha édes, keserű, frissítő

Manapság már olyan sokféleképpen kommunikálhatunk egymással. De ebben a kis szobában ugyanakkor ugyanazt az időt, illatot és érzetet élhetjük át. Én mindennap elmegyek Oszakába. Nagy, forgalmas üzlettel teli város. Az élet az AKB48-ról, a TV-ről szól, egész nap a gép előtt ülsz. Amikor a munka végeztével visszajövök és leülök a teaszobába a vendégeimmel, azt gondolom: ez a valódi élet. Kis idő elteltével a teaházban kezdem úgy érezni, hogy az egész sokkal inkább szól az összejövetelről, mint magáról a teáról. Egy hétköznap este, amikor beléptem, a teaház éppen a három fiatal vacsoraasztalaként működött. Az alacsony asztal tele volt tányérokkal, levesestállal és szakés palackokkal. Egy szomszéd, egy festő, aki hagyományos festett paneleket alakít át mozivászon-szerű jelenetekké egy workshopot tartott, így az egész lakás, a padló is festményekkel volt tele.

   Egy órával később egy másik szomszéd állt meg a kezében egy kaméliaággal. Épp a fáit metszette, és az egyik lemetszett ág különösen megtetszett neki, áthozta a fiataloknak. Ő is leült és csatlakozott hozzánk. Kisvártatva egy arcot látunk az ablakon bekémlelni, egy idősebb úr tolta el az ajtót és lépett be danolászva, mert épp erre akadt dolga.

  A ház nyitottsága letaglózó. Ismerősök szomszédok szabadon járnak ki-be, dolgokat hoznak és láthatólag a társaságot keresik. Kiki látva a döbbenetet rajtam mesélni kezd: „Létezik egy olyan szertartás, amikor az emberek csak azért verődnek össze, hogy egy bizonyos tekercset nézzenek meg együtt. Amikor ezt tanultam, azt gondoltam, hogy ez csak egy vicc. De aztán egy nap az egyik szomszédunk áthozott egy múzeumi darabot, egy nagyon régi és szép tekercset. Felakasztottuk a tekercset, leültünk elé, néztük és elkezdtünk beszélgetni és egyszerre csak átalakultunk. Ezek a dolgok talán úgy hangzanak, mint valami régi lejárt, nevetséges időtöltés, de aztán amikor kipróbálod és spontán módon megpróbálsz a részévé válni, nagyon-nagyon jó érzés tölt el.”

Hát igen, az okos telefonok, televíziók és karaoke kora előtt ilyen dolgokkal múlatták az emberek az időt.  A Totoushát benépesítő, internethasználó és mozilátogató emberekben az időtlen berendezés felidézi bennünk a jelenlét, a nyitottság, a kreativitás utáni vágyat. Mindez pedig egy csésze tea felszolgálásával nyílik ki bennünk. „Nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, ha nincs semmi közös megosztani valónk.”- mondja Kiki. „Ilyenkor kezdünk ilyeneket mondani, hogy….én itt dolgozom, ezt csinálom….   Ehelyett, ha egy csésze teát kínálok neked, s elfogadod, akkor kinyílik a szívem.” Marukyu-Koyamaennél Kiki heti tea turnusokat tart. Nagy általánosságban elmeséli a teaszertartás folyamatát és megmutatja a teaszobát. Az emberek belépnek a szobába és leülnek, kisvártatva elcsendesednek. A pillanatnyi nyugalomban mindenki elkezd figyelni egymásra. Mindez még egy csésze tea nélkül.

    A tea médiumként működik, amivel kapcsolódhatunk egymáshoz. Átvitt értelemben, meztelenül lépünk be, fegyvertelenül, mint annak idején a szamurájok, kint hagyva a kinti világ jeleit, stigmáit, a névjegykártyánkat, telefonjainkat. Néhány héttel az interjú után elmentem a Totoushába egy noh- előadásra. A belső ajtókat kivéve egy kis színpadot kerekítettek. A kilenc vendég, beleértve Kikit és Dairikot gyertyákkal körülvett párnákon ült nehéz fémedények között, amelyek parázzsal a meleget adták.  A színészek közvetlen közelében belekerültünk az előadás folyamába. Az előadás után előkerült pár asztal és szakét és teát szolgáltak fel, színészek és nézők együtt beszélgettek és nevettek. Ahogy a leves, a tea és a szaké felmelegített minket éneklés és tánc szakadt ki belőlünk.

A teaszoba csak egy szoba, egy lehetőség. Egyszerűsége feléleszti érzékeinket, szikrája lángra gyújtja a közösség és a befelé fordulás igényét.

Talán többről van itt szó. Ugyanabban a szobában vagyunk, ahol este vacsoráztunk. Itt ettünk és beszélgettünk, de miután mindent eltakarítottunk, és csak a tea volt közöttünk, átalakult a kapcsolatunk. Nem az elkülönülésről és az interakcióról van szó, hanem arról, hogy megtapasztaljuk önmagunkat és a körülöttünk lévő világot. Se nem csak tea, se nem csak kommunikáció. A te által inspirált élet tör utat magának kreatívan, és tiszta tudattal eben a modern mai világban. Mindez a múltat és a modernet egybekovácsoló városban. Egy, a hagyományos életormától és művészetektől már távol eső generáció egy közvetlen, intim megújított élettapasztalatban egy régi stílusú japán otthonban teától bűvölve.

Kiki ezzel zárja:

„Mielőtt ide jöttem, fogalmunk sem volt arról, milyen érzés lesz. Jó volt megtapasztalni, hogy milyen jó. „

 

A cikket ALEXANDRA TING írta és a Kyoto Journalban jelent meg.  Dairikkal együtt tanultunk teát, a cikkben szereplő teaházat három éve indította el. Tevékenységét itt és itt lehet követni. A képek a Totousha Facebook oldaláról származnak.