0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Régi idők teái: Tang dinasztia

Ez volt a Tang dinasztia szépséges teája.

 

Általánosan elfogadott tény, hogy a Tang dinasztia (618–907) kozmopolita, világra nyitott időszakában terjedt el a tea olyan mértékben, hogy mindenki által elérhető és használt fogyasztási cikké vált. Az ezzel kapcsolatos adatok ellentmondásosak. A Feng Yan által összeállított Feng Shi Wenjian Ji (Feng feljegyzései a látott és hallott dolgokról) szerint:
 
„A Délen élő emberek igen szerették, de az északiak eleinte kevésbé éltek vele. A Kayuan korban (713-741) Zhou, Lu, Cang és Li vidékéről származó emberek kezdtek a fővárosi piacokra járni, ahol sok boltot, kioszkot nyitottak, melyekben teát kóstoltattak és árultak.
 
A legkülönfélébb emberek, papok és jogi tisztviselők hagyták a pénzüket ezekben a boltokban és ittak egy-egy csésze teát. Ez a tea Jiang Huaiból érkezett szárazföldön és hajókon, és az üzletekben nagy mennyiségekben halmozták fel. Hihetetlen változatosságban fordul elő. Ezzel kapcsolatosan a tea útja (Chadao) is nagyon divatos, és nincs olyan nemes, vagy a császári udvarhoz tartozó ember, aki ne gyakorolná, inná.”

Ez a forrás azért különösen értékes, mert más szövegösszefüggésben is már a rizshez, borhoz hasonló mindennapi szükségletként ír a teáról. Nem mellékesen pedig ez az első forrás, ami a tea útjáról (cha dao) beszél.
 
Egy Song dinasztiabeli forrás ellenben azt mondja:

 „A tea nem régi szokás. A Jangce felső folyásának vidékéről származik és onnan terjedt el az egész birodalomban. A közelmúltban vált népszerűvé és ma már nincs olyan ember, sem szegény, sem gazdag, aki ne szeretné.” (Xujiang Ji)
 
E szerint a tea csak a Tang vége után jó száz évvel terjedt el az alsóbb néprétegek között, ennek viszont ellentmond, hogy a Tang középső időszakában többször született a tea kereskedelmét, adózását szabályozó törvény.
 
Úgy tűnik, hogy a Tang dinasztia során a tea a legszélesebben vett társadalmi rétegek közt a kisebbségben élő etnikumokat is elérte. Különösen érdekes ebből a szempontból a Lizhao által összeállított Tang Guo Shi Bu (A Tang királyság történelmének függeléke) c. korabeli memoár:
 
„Amikor a Lu nemesek Xifanban tettek látogatást, sátraikban teát készítettek. Ekkor Xifan királya Zanfu megkérdezte, miféle dolog az a lé. Lu királya Baili azt válaszolta, hogy olyan ital, ami elűzi a gonosz szenvedélyeket, oltja a szomjat, és teának hívják. Zanpu erre megjegyezte, hogy neki is van némi teája. Ezután megmutatta a vendégeknek, milyen teái voltak Shouzhouból, Shuzhhouból, Guzhuból, Qimenből, Changmingból, és Yonghuból.”
 

A xifáni emberek gyakran cseréltek lovakat teára, ami akkor már kedvelt fogyasztási cikk volt.

 
 

De milyen volt Lu Jü és a korai Tang dinasztia, vagy az azt megelőző korok teája?
 
A későbbi korok visszaemlékezései egytől egyig megemlítik, hogy a Tang és az azt megelőző korok teája tulajdonképpen étel volt, ízesített vízzel elkészített ízesített étel-tea. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a tea minden korban betöltött egyfajta szigorúan vett orvosság funkciót is.
 
A “Luoyang Jialan Ji” (a Yang Xianzhi által összeállított Luoyangi buddhista templomok jegyzéke) az északi Wei dinasztiában (386-534) megemlíti, hogy a délen élő emberek teát isznak szemben az északiakkal, akik inkább a vajas tejet szeretik.
 
A könyvben szerepel egy beszédes nevű (Wang Su - feneketlen bödön) hivatalnok, aki nem bírta a tejet, viszont imádta a hallevest és a teát, és a feljegyzés szerint képes volt 10 litert megenni belőle. Néhány évvel később a császár Gaozu lakomával jutalmazta tisztségviselőit és Wang Su rengeteg tejes vajas ételt és bárányt evett. Az uralkodó megkérdezte:

"- Én úgy tudtam, hogy inkább a hallevest szeretted, nem pedig a bárányt?"
 
Mire a bödön nevű tisztviselő így válaszolt:
 
“- Én egy kis városból származom. A halat nem lehet összehasonlítani a birkával, de mivel a teának semmi íze sincs, ezért inkább iszok juhtejet.”
 
Egy Ming dinasztiabeli (tehát jóval a Tang dinasztia után született) összeállítás, az ún. Tea kommentárok szerint (Cha Jie), a Tang előtti időkben bevett napi szokás volt már a tea ivása, de ez a tea inkább amolyan ételhelyettesítő, frissítő leves volt, amiből szokatlanul sokat fogyasztottak. Gyömbérrel, sóval, borssal, naranccsal, vajjal ízesítették az újra és újra lefőzött teát, amit porrá törve öntöttek fel.
 
A Han és a Wei dinasztiák idején a tea biztosan orvosság erejű szer volt, amihez további gyógyhatású szereket kevertek. Így került a teához a kínai harangvirág, fahéj, egy liliomféle gyógynövény, aztán a szecsuáni bors, vagy más néven japánbors és az olajfűz. „Adj olajfűzt a húshoz és főzd fel, ez lesz a tea.” - mondja egy receptkönyv.  Mindez arra világít rá, hogy mire Lu Jü megírja Teáskönyvét, a tea számtalan formában, sokféle névvel és a legkülönfélébb funkciókkal fordult elő a mindennapi gasztronómiában, medicinában és vallásos életben.
A tea egyszerre volt orvosság, étek, fűszeres, frissítő és tápláló leves.
 
Régészeti feltárásokból származó tea nem maradt fenn, ennek a lehetősége is erősen kétséges a teához előszeretettel csatlakozó mikrobák, gombák étvágya miatt, számos forrás és lelet áll rendelkezésre viszont a tea készítéséhez és tárolásához használt eszközökről. Ezek közül a legjelentősebbek a Xi’ani Hejia falu lelet együttese, a zhejiangi Zhengmao híd feltárásakor előkerült eszközök, végül a Famen templom központi feltárása Xianban.

 
 
A Tang dinasztia régészeti leleteit szerencsés esetekben korabeli leltárok is kísérték. Az egyik ilyen lelet együttes a volt főváros Hepng kapujánál egy teáscsésze készlet és ezeknek a csészéknek a tartóállványa, melyekre az van vésve: „Készült Dazhong 14 (i. sz. 860) 8. havában aranyozott tea csésze tartó és teatartó. Ezeken a tea mindenhol a már ismert cha írásjegyével fordul elő.
 
A Famen templom együttes és pagoda Xian környékén épült valószínűleg az V. században. A Tang dinasztiában Kína egyik legfontosabb buddhista központjává vált. A templom együttes egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy földalatti templom és kegytár tartozott hozzá. A buddhizmussal érkező pagodák legtöbbször buddhista relikviák őrtornyai is voltak, a Famen templom páratlan kincseit azonban az ókori Kína szokásait követve a földalatti tárlókban őrizték. Ezért is maradhatott meg néhány teával kapcsolatos kivételes műkincs, amit a Famen pagoda 1981-es összeomlását követő ásatások hoztak a felszínre. Külön kincsnek számít, hogy az ásatások során egy inventárium egy szabályos magyarázó és érékelő leltár is előkerült, ami nagyban segítette a műtárgyak azonosítását.
 
A következőkben Lu Jü amúgy kevéssé illusztrált és érthető leírásaival fűszerezve mutatjuk be ezeket a tárgyakat, rajtuk keresztül pedig a Tang dinasztia feltételezett teáját.
 
Teatároló és melegítő doboz
„A tea fiatal levelekből készül, ezért nem illik hozzá a füstölő és az orvosságok. A teához meleg és szárazság kell, hideg-párás helyen tönkremegy. Ezért a család teáját egy szárítóedényben kell tartani, amit két-három naponta fel kell melegíteni, de csupán kézmelegre. A langyos meleg elűzi a penészt, de ha túlmelegítjük, a tea tönkremegy, megég és ihatatlanná válik”.
 
A Famen templomban több teaszárító kalitkát találtak, az egyik ilyen igazi műremek színezüstből arany futtatással, 25 arany vadlúddal díszítve. A teát papírban csomagolva tették ebbe a kalitkába és melegítették át időről-időre.
 
 
Víztartó edény
 

„A vizes csöbör tölgy, gyöngyakác vagy bármely szivarfa – vagy trombitafa – lécek összeillesztésével készül. A réseket kívül-belül lakkal tömítik és vonják be. Ûrtartalma egy köböl legyen.”

Minden teakultúrában különleges helyet foglal el a teához használt víz tárolóedénye. A tea mellett ez a tisztaság univerzális allegóriája, a legfontosabb teaeszköz. A Famen pagoda alatti leletek közül előkerült víztartó edény szemkápráztatóan szép aranyból és ezüstből készült lapos tárolóedény. A tea kimerésére szolgáló kanál nem került elő.

 
 
Vízforraló
 
A pagoda ásatásakor egy ősi zárt, vízforraló tűzhelyet (fenglu, japánul furo) is találtak egy lakkozott nagy tartóedény tetejére állítva a kripta központi termében. A tartódobozban egy titkos (ékszer) színű Teáscsésze volt. Titkos színen a vastag üvegmáz alatti kékes zöld színű mázat értették, amit csak a császári udvarban használhattak és a zehjiangi Yuezhou vagy Longquan műhelyben készült.
 
 

"Az üst nyersvasból készül. Manapság erre a célra a megrongálódott ekevasakból öntött nyersanyagot használnak, amit az öntők »gyorsvasnak« neveznek. Az öntés műveletekor az öntőforma belsejét agyaggal, külsejét pedig homokkal borítják. Az agyag sima felületet biztosít a belsejének, ami megkönnyíti tisztára dörzsölését, a homok pedig érdessé teszi a külsejét, hogy jobban magába szívhassa a lángok melegét. Füleit szögletesre formálják, hogy biztosítsák egyensúlyát, peremét szélesre, hogy a hő egyenletesen áramoljék az edényben. Az üst aljának középső fele legyen nyújtott, hogy a forrás középen történjék. Amennyiben a középső rész hosszúkás, úgy a forrás középütt megy végbe. Amennyiben a forrás középütt megy végbe, úgy a teapor könnyebben elkeveredik. Ha pedig a teapor könnyebben elkeveredik, úgy zamata tisztább lesz. Az üstöt Hungcsouban cserépből készítik, Lajcsouban pedig kőből. A cserép- és a kőedények egyaránt kifinomult eszközök, ám természetük szerint nem erősek, s bajosan lesznek hosszú életűek. Az ezüstből készültek a legmaradandóbbak, ez azonban már túlzott fényűzés. Kifinomultság, maradandóság ide vagy oda, gyakori használatra mégis mindig visszatérünk a vashoz.”

 
 
A vízforraló gazdagon díszített ezüst eszköz volt, máshol bronz, vagy vas forralókat használtak. A forralóban nyílt lánggal, vagy faszénnel forralták fel a vizet egy lapos fémedényben. Különösen nagyra becsülték az egészségre is előnyös tulajdonságai miatt a nemes fémből készült vízforraló edényeket.
Az edényekbe vízmerőkkel mérték be a vizet, de úgy, hogy azt nagyon finom szálú szitával előzetesen megszűrték. A buddhista szertartások, így a teakészítés során is igen nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy elkerüljék bármilyen élőlény akár vétlen megölését.
 
Miután a víz nagy odafigyelés mellett gyöngyöző hőmérsékletre forrt, hozzáadták a teát, majd egy teáskanállal elkeverték.
 
A Dagugan Cha Lu így ír a teáskanálról: „a teáskanál legyen elegendően súlyos, hogy a vizet meg lehessen vele »támadni«, keverni.” Mivel a tűzhöz közel, forró környezetben használták a teáskanál fémből készült, 35 cm hosszú volt, a végén 4 cm hosszú fejjel.
 
A formákba öntött teát felhasználás előtt megpörkölték, ehhez két piszkavasat, vagy fogót, csipeszt használtak, amiről Lu Jü is ír.
 
Pörkölés után a teát rizsliszt finomságú porrá őrölték.
 
"Henger (nien) tollseprő (fu-mo)"
„A henger készüljön narancsfából. Ennek hiányában használhatunk körte-, fehér eper-, császár- vagy eperfát is. A mozsárkád belsejét alakítsuk homorúra, külseje pedig legyen szögletes. Belül azért homorúra, hogy az előre-hátra görgetést lehetővé tegye, külsejét pedig azért szögletesre, hogy fel ne dűljön. Belsejében őrlőhenger található, kívül pedig teljesen sima.”
 
 
A tea fejlődés folyamatos és átható. Lu Jü eszközeinek jó részét a Song dinasztia idején is használták, még akkor is, ha a készített tea már jelentősen eltért. A Daguan Cha Lu azt írja: „mindenesetre a legjobb teaőrlők ezüstből készülnek.”
 
A Famen Templomban talált tea eszközök egyik legszebb darabja egy 27,4 cm hosszú, 3 cm széles arany díszítésű, teljes egészében ezüstből készült (29 liang súlyú) mozsár. A mozsár egy szélesebb talpakon álló V alakú vályú volt, amiben egy kemény és nehéz őrlőkerék futott. A tollseprőt arra használták, hogy a vályú szélére szóródott teát összesöpörjék.
 
"Rosta (luo) és doboz (ho)"
"Az átszitált teapor fedeles dobozban tárolandó. A mérőkanalat helyezzük a dobozba. A rosta elkészítéséhez hasítsunk egy darabot egy nagyobb bambusztörzsből, majd hajlítsuk kör alakúra. Ezt követően borítsuk gézzel vagy vékony selyemmel. A doboz vagy bambuszbütyökből készüljön, vagy ciprusból hajlítsuk, majd lakkozzuk. A doboz magassága három hüvelyk: fedele egy, alja két hüvelyk; szájának átmérője négy hüvelyk.”
 
A finomra tört teát ezután át kellett szitálni. Ha a szita túlságosan finom, akkor a teapor csak lebegni fog a víz felszínén, ha túl durva, akkor rögtön leülepedik, és nem lehet felkavarni, ezért a szitának különösképpen precíz műszernek kell lennie. A Famen pagoda alatt talált szita teljes egészében ezüstből készült, 13,4 cm hosszú, 9,5 cm magas és 8,4 cm széles, aranyból készült gyíkokkal, égi teremtményekkel és darukkal díszített.
 
Teatartó
 

Az őrölt tea tárolására szolgáló doboz a Famen Templom műkincs együttesének éke, egy teknős formájú, színezüst, arannyal díszített 15 x 28 cm nagyságú tartó. A teknős páncélja a teatartó fedele volt.


Sótartó (cuo-kuj) [és kanál (csie)

A sótartó cserépből készül, szája kerek, négy hüvelyk átmérőjű; doboz, váza vagy csupor formájú lehet. A só tárolására szolgál. A hozzávaló kanalat bambuszból faragják, négy hüvelyk egy ujj hosszú, és kilenc ujj széles. A csie írásjegy magára a bambuszcsíkra utal.
 
A Tang dinasztiában sót adtak a teakészítés során a vízhez. Ennek mibenlétét Lu Jü nem árulja el, sokan gondolták, hogy esetleg a víz lágyításra szolgált, vagy ízesítésre. Pedig ez a szokás egészen az Északi Song dinasztiáig (1036-1101) fennmaradt, erről tanúskodik a Wulei Xiang gan Zhi a XI. sz. végén: „A friss levelekből készült teához, hogy elűzzük a keserűségét és édesebb legyen, sót kell adagolni.”

A Tang és a Song dinasztia teája mindvégig sózott tea volt, és ez a sózás szorosan összefüggött a frissen gőzölt, leőrölt és tömbökbe préselt teával. A Tang dinasztiabeli leletek között több teasótartó is fennmaradt, az egyik egy három lábon álló, allegorikus mintákkal, díszített, rügyformájú ezüst-arany sótartó asztalka.

Mérőkanál (cö)
 
 

"A mérőkanál valamilyen kagylóhéj, réz-, vas- vagy bambusz kanálka, esetleg egy bambuszcsík is lehet. A cö jelentései a következõk: ’mérni’, ’mértéket szabni’, ’számlálni’. Általában minden egyes pintnyi forralt vízhez egy négyzethüvelykes kanálnyi teaport adunk. Aki a gyengébb teát kedveli, vegyen el a teaporból, aki az erősebbet, adjon hozzá. Ezért nevezik
[ezt az eszközt] mérőkanálnak."
 
Az előkészített, felforrósított és megsózott vízhez egy mércével adagolták az előkészített, megpörkölt teatéglából őrölt és szitált teát. Ez a mérce a mai japán chashakuhoz hasonlatosan a kínai herbáriumokból és gyógyszertárakból került a tea közelébe. A vele kimért tea értékét jelzi a Tang dinasztiabeli leletekből ránk maradt mércék díszítése. A Famen templomnál talált mérce ezüstből készült, 19,2 cm hosszú és enyhén hajlított. A nyélen két felhőkkel körülvett, repülő darut látunk, a nyél alsó részén gyémánt alakzattal körbevett virágok.
 
 
A tea elkészítése

"A forralás kezdetekor a felhasznált vízmennyiség arányában ízesítésképp, sózzunk. Idevág az a mondás, miszerint »dobjuk el, mi a kóstolás után megmaradt.« Inkább tűnjék a víz sótlannak, hisz kinek ízlenék a túl sós? A második forralás során vegyünk ki a vízből egy merőkanálnyit, és a bambuszcsipesszel középütt körkörösen kevergessük. Vegyünk egy mérőkanálnyi teaport és hintsük a közepébe. Kevéssel később, midőn a víz ereje, akár a háborgó hullámok, kiveti a tea habját, adjuk hozzá az előzőleg kimert vizet, hogy megfékezzük és esszenciáját tápláljuk. A teát közvetlenül a csészékbe töltsük, ügyelve, hogy a gyöngyözés (mo) és a hab (po) egyenlően oszoljon el. [A szótárak és a Füveskönyv szerint a po a ming-tea habját jelenti.] Amikor az eszencia vékony, gyöngyözésnek (mo) nevezzük, ha vastag, habnak (po) mondjuk. Ha tűnékeny és könnyű, virágnak (hua) hívjuk, mert a kerek tócsákban lebegő jujőba virágaihoz, kerek tavak kanyargós partjai mentén frissen sarjadó zöld békalencsékhez, vagy a derült égen úszó pikkelyszerű felhőpamacsokhoz hasonlatosak. A gyöngyözés (mo) hasonlatos azon vízinövényekhez, melyek parányi zöld érmékként sodródnak a folyópart mentén, vagy kelyhekbe (cun) és tálcákba (cu) hullatott krizantémszirmokhoz. A habhoz (po) az üledék továbbforralásával jutunk. Ha a már erősen lobogó vízben egybegyűjtjük és összekeverjük a virágot és a gyöngyözést, oly pihe-puha habot nyerünk, akár a friss hótakaró. „A Dal a teáról”-ban olvasható: »Vakító, akár a hótakaró, ragyogó, akár a tavaszi virágok.«”

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a Tang dinasztia második felétől, a VIII.-IX. században a teát a következőképpen készítették:

A tea szedés több fázisra oszlott. Az első szedők csak a legfelső rügyeket, az utánuk következők az érettebb leveleket szedték és egy szezonon belül már akkor is több szedést végeztek. A leszedett teát fonnyasztották, majd többször sodorták és gőzölték.
Ezután a teát megőrölték és vízzel felengedve formákba öntötték. A kész formákat felfűzték és a napon, majd fedett, jól ventillált helyen megszárították. A teát papírba, vagy bambuszlevelekbe csomagolva jól szellőző helyen tárolták, a párás éghajlattól pedig időnkénti felmelegítéstől védték. Felhasználás előtt két csipesz közé fogva nyílt tűz, parázs fölött átpörkölték, majd gondosan finom porrá őrölték. A nagy odafigyeléssel kiválasztott vizet faszénparázson, vas, vagy nemesfém üstökben forralták. Forrás előtt az erős teák vizéhez sót tettek. A felforralt vizet egy külön parázstartón álló edénybe merték. Előbb egy mérőkanálnyi vízbe, majd az egész üstbe adagolták egymás után többször, miközben folyamatosan kavarták. A felkavart és így felhabosított teát kb. 150 ml űrtartalmú csészékbe szedték és így szolgálták fel.

Ez volt a Tang dinasztia szépséges teája.