0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Tealét, remetelét

"A költészet olyasvalami, ami által mélyen átélhető és megragadható az út, amin a dolgok találhatók. Olyan jelentés ez, aminek révén az értelem megtisztul és felfogja a világ állandó változását. Ez az, ahogy a költészet hat....."

Miközben  tömött szatyrokkal barangoltak az emberek a bevásárlóközpontok üzleteinek erdejében és Jézuska neve alatt minden földi jóval megpakolt csomagokat készítettek egymásnak, azon gondolkoztam, mivel köszöntsem a tea oldalak olvasóit. Legyünk-e méltóságteljesen ünnepélyesek, mint a karácsonyi kyotói teaszertartás, érzelmesek és köszönetteljesek…  A régóta itt heverő és előkészített szövegek közül aztán egyértelműen adta magát a választás, Kamo no Chômei – a visszavonult, a társadalomból kiszakadt ember története, egyfajta japán Walden, Thoreau előtt fél évezreddel.
Nem tudom megfigyelték-e már, milyen gyakran hangzik el, szinte már közhellyé vált a mindennapi beszédben, hogy a mai világban már senki és semmi sem lehet biztos senkiben és semmiben, hogy napjainkat eluralta az erkölcstelenség és a káosz. Bár a káoszról egész biztosan mást gondoltak a százéves háború, esetleg a francia forradalom idején, vagy akárcsak egy pesti óvóhelyen élő család tagjai, a világ elviselhetetlenségére adott leghatásosabb válasz kaotikus időkben a világtól való elvonulás, az önként vállalt szerzetesi, vagy remetelét volt. A teával kapcsolatosan elég hamar kialakul egyfajta, szemlélődő, elvonuló, megfigyelő és az arra késztetést érzőkben bizonyos fajta bölcselkedő létszemlélet. De hogy is állunk valójában ezzel a világtól való elvonulással? Mennyire lehet igaz és valódi a visszahúzódás? Nem csupán az átlagosnál érzékenyebb, vagy gyámoltalanabb, a konfrontáció elől menekülő emberek létmódjáról van-e szó?
 Talán háromféle magatartás figyelhető meg ezzel kapcsolatosan. Egyrészt vagyunk mi, akik kívülről érdeklődünk a bölcs elvonulás formái és lehetőségei iránt, de sem erőnk, sőt még kíváncsiságunk sem elegendő hozzá, egzisztenciánk pedig túl jó ahhoz, hogy ilyen próbatétel elé merjünk állni. Mi egyszerű turisták vagyunk, beleértve persze azokat a kortársainkat is, akik akár pár hónapra is beállnak egy szerzetesi közösségbe és kipróbálják a mindennapi vízhordás nehézségeit.   A világi javakat és élvezeteket hátrahagyni képes, végleges utat választó elvonulás egyik lehetséges fajtája az, amikor a visszavonulás egy nagyon szigorúan értelmezett szellemi út része, s ezen belül csak egy „motívum” ,a társadalomtól, egyáltalán a társadalmi kapcsolatok bonyolult szövedékétől  való, kompromisszumoktól mentes elfordulás. Ilyen a valós szerzetesi lét legszigorúbb formája, például a karthauziak, vagy keleten a Heian és Kamakura kor Amida Tiszta Földjében hívők, akik viszont nem feltétlenül voltak szerzetesek . Ez az életforma olyan erőt (vagy hidegséget?) igényel, ami csak kevés embernek adatik meg.   

 Az elvonulás másik, már a mai igényekkel is összeegyeztethető típusa az az ember, aki bár ugyanezt a kritikát fogalmazza meg a társadalommal, sőt a saját életét megatározó tudományos, vagy akár vallásos alapelvekkel szemben, mégsem képes ezt olyan mélyrehatóan gyakorolni, hogy az élet minden kényelmi aspektusában elvágja az ahhoz kapcsoló kötelékeket. Bizonyos szempontból mindannyian ehhez a típushoz tartozunk, sokan közülünk nem is tudják mi okozza a mindennapi léttel kapcsolatos engesztelhetetlen hiányérzetüket, hogy olyan életet élnek, amilyet „maguktól”soha nem éltek volna…. Így aztán előbb, vagy utóbb a visszahúzódásban, elvonulásban találják meg a megoldást, de az elutasítás nem épül szilárd erkölcsi, esetleg hitbéli alapokra. A remetelét második típusa ez a bánattal, emberi gyengeséggel teli, lemondó, depresszív elvonulás.
 
 Nos, ami azt illeti, voltak olyan emberek, akiknek egyetlen művük éppen ez a kevéssé szigorúan vett elvonulás volt, nagyon régen éltek, mégis fennmaradt emlékük az utókornak. Kamo no Chomei (1156?-1216), ilyen "remetelétet" élt ember volt, aki költőként, zenészként is bizonyos hírnévre tett szert, mégis semmiféle fontosabb jelzőt, vagy tevékenységet nem társíthatunk a nevéhez azon kívül, hogy kilenc évszázaddal ezelőtt hátat fordított a maitól sokkal kegyetlenebb, visszautasítóbb és sok tekintetben kaotikusabb társadalomnak.

 Élete sikertelenséggel, buktatókkal teli, szánalmasan közönséges, mindannyiunk számára ismerős életút volt. Kamo no Chomei a kyotói Shimogamo shinto szentély főpapjának második fiaként született, így várható társadalmi rangja ha nem is a legmagasabb osztályba való, mégis meglehetősen stabil volt, de amikor az állást megörökölhette volna, azt korrupt és törtető kortársai megtagadták tőle. Viszonylag fiatalon apai nagyanyja családja adoptálta, ahol aztán egy tőle fiatalabb eladókorú lányt kellett amolyan megélhetési érdekházasságban  elvennie. A lánytól gyermekei is születtek, de a házasság nem volt tartós, Chomei elvált feleségétől és vándoréletet kezdett. A kortársak megítélése szerint Chomei igen jó színvonalon írt verseket, ez a képessége vezette közel az udvarhoz, ahol a kor legnagyobb nevű költőitől (Fujiwara Shunzei és Minamoto Shun’e) tanult. Különösen Shun’e volt ismert melankolikus lírájáról, ami valószínűleg nagy hatással lehetett Chomeire. Később, mint költő hivatalosan felvételt nyert a császári udvarba, s habár a feljegyzések szerint az ötödik volt az udvari költők sorában, alacsony származása nem tette lehetővé az előrelépést, a legfontosabb, legfényesebb fogadásokról mindig távol kellett maradnia. A költészet mellett különös tehetséget mutatott a zenében is, olyannyira, hogy a már visszavonult császár Gotoba-in (1180-1239) igazi csodálója volt és egy, a rangjának megfelelő állást ajánlott neki egy kevéssé fontos szentélyben, de végül még őfensége támogatása is kevés volt az obstrukt és korrupt hivatalnoki réteggel szemben, Chomei karrierje újra és újra derékba tört. A sikertelenségekkel, csalódásokkal tarkított életpálya derekán Chomeinek elege lett az evilági létből és teljesen visszavonult. Előbb Kyoto északi peremén Oharában, majd Hinoban, Kyotótól délre építette meg alig 4 m2-es kunyhóját és telepedett le egyfajta önkéntes száműzetésben.   Ezzel a döntésével nem volt ebben a korban egyedül, a leghíresebb, a társadalommal szakító visszavonulás Saigyôé volt, aki miután elhagyta feleségét és gyermekeit, minden vagyonával egyetemben, soha le nem telepedő vándoréletet élt. Chomei visszavonulása eleinte nem mélabús bezárkózás volt, lírájában, a róla szóló visszaemlékezésekben gyakran fedezhetjük fel nyomát a szilaj ellenállásnak, dühnek, amiért élete a társadalmilag elvárhatóan előre kijelölt pályáról kisiklott. 

A Chomeitől fennmaradt művek a Mumyōshō, Hosshinshū és a Hōjōki.  A Mumyosho (1210?; egy névtelen tézis) egy kifinomult és örömmel teli mű , ami Chomei császári udvarban eltöltött éveit összegzi, egy kaleidoszkópszerű visszaemlékezés, a legkülönfélébb, érdekes karakterekkel, személyiségekkel, történetekkel, fényes és elegáns udvari partik leírásával. Feltűnnek Chomei versei is, melyekben érezhetően keveredik a régi és az új, s bár érzékeny művek, kortársai színvonalát sok kritikusa szerint nem érik el.  Ezzel párhuzamosan született a Hosshinshū (A feléledő hit meséi (1214)), ami buddhista tantörténetek válogatott gyűjteménye, köztük Chomei hitével kapcsolatos megjegyzéseivel, reflexióival. Megjegyzései gyorsak, pontosak, lényeglátóak. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) egyáltalán nem felelt meg a kor irodalmi elvárásainak, "recenziói" kritikai elemzései annyira pontosak és modern hangvételűek, hogy ma is megállnák a helyüket.  
 Chomei legfontosabb műve a Hōjōki. (Feljegyzések egy 3,5 négyzetméteres kunyhóból) A mű tanúsága szerint az emberi lét kivetettsége iránti meggyőződése egyre jobban mélyült, amit egyúttal egyre nagyobb meggyőződéssel párosulva a világi élet kivitelezhetetlenségeként élt meg. Ezt a később a buddhista öröklét élményével finomodó életérzést jónéhány, a fővárost sújtó természeti katasztrófa leírása fűszerezi. Részletes képet kapunk a fővárost egy éjszaka alatt hamuvá változtató rettenetes tűzvészről, az otthonukat menteni igyekvő, kétségbeesetten rohangáló emberekről, máskor a város egy részét leromboló forgószélről, az azt követő járványról és szenvedésről. A várost, az emberek életét felülről, kívülről szemlélő, haraggal, szenvedéssel, erőszakkal teli leírásokat a temészet szépségét, az elvonult ember mindennapjait kitöltő szépséget részletező leírások váltják. A leírások lírája és festőisége arról árulkodik, hogy a visszavonult remetét igencsak megrendítették ezek az események.
Chomei egyik legfontosabb élménye az emberi lakhely és ezzel együtt a világban való lét sérülékenysége, amivel szemben eltörpül az embereket nap mint nap foglalkoztató, a karrierrel, munkával kapcsolatosan felmerülő problémák tömege. A gondosan megépített házak pillanatok alatt válnak semmivé, dőlnek össze a földrengésben, vagy égnek el, az ember pedig már egyetlen szabadon töltött éjszaka alatt teljesen védtelenné válik. Az élet, a lakás folyamatos felemelkedés és bukás, és ez a sorsa a benne élő embereknek is.
 


 "A folyó szakadatlanul rohan, de a víz mindig változik, sosem ugyanaz. Buborékok törnek az állóvíz felszínére és sosem maradnak sokáig. Az emberi lények és építményeik ugyanígy születnek, vannak jelen egy ideig, majd tűnnek el.”
      
Yuku kawa no nagare wa taezushite
shikamo moto no mizu ni arazu
yodomi ni ukabu utakata wa
katsu kie katsu musubite
hisashiku todomaritaru tameshi nashi
yononaka ni aru hito to sumika to
mata kaku no gotoshi


Az elmúlás Chomeinél nem a buddhista öröklét metafizikai élménye, hanem egy nagyon is konkrét, természeti, mindennapi megfigyelés költői megfestése.


                     „Ha vannak emberek, akik reggel halnak meg, akkor olyanok is vannak, akik este születnek. Az emberi lét és halál olyan, mint a buborékok egy örvényben. Az emberek születnek és meghalnak anélkül, hogy tudnák, honnan jönnek és hová tartanak.Ez a világ csak egy átmeneti menedék, amit egy időre foglalunk el, miért is kellene az embereknek efölött szomorkodniuk? Vannak dolgok, amik tetszenek a szemnek, de végül is mire megyünk ezzel? Végül a legelső dolog, ami feledésbe merül – az élő személy és otthona. Olyanok ők, mint a reggeli napfény és a harmatcsepp egy virág szirmán.. Meddig létezhetnek a kiteljesedő nap hevében?”

Mujo

Az impermanens lét elfogadása

 Kamo no Chomei az emberi lét esetlegességét, szomorúságát, átmenetiségét a lét és a mindennapi életnek helyet adó otthon ideiglenességével szemlélteti. Ő említi először a „mujô”-t – ez a kifejezés a japán irodalomban az eltávolodás, a tartósan jelen nem lét lemondó, szomorúsággal teli érzésére utal. Innen nézve a buddhista létélmény, ami a földi létet csak átmeneti szakasznak tekinti, lemondó és lenéző a világi élettel szemben. A „mujô” létfilozófiája látszólag hasonlít a Sakyamuni Buddha által megjelenített létfelfogás fölöslegesség, elmúlás élményére, de attól sok részletében és az alap létérzésben is teljesen eltér. A Heike meséi a következő szavakkal indul:

„A Gion apátság harangjai  minden dolog múlandóságát zengik…”


 A hindu buddhizmus fényes és ünnepélyes, hűvüs távolságtartással, sőt mosolyogva veszi tudomásul az ittlét örömeit és szenvedését és az elkerülhetetlen elműlást. A japán buddhizmus ezzel szemben nem közönyös, hanem érzelmes, szomorkás, mélyen átélt lírikus metafizika, melynek a Hôjôki, anélkül, hogy erre törekedne, végül esszenciális megfogalmazásává válik. Végülis ez az, amit a Nyugat a szépség esztétikájaként próbál körülírni, sokszor félsikerrel, mert végül csak ezt láttatja belőle.

 A  Hôjôki második részében  Chomei  saját életéről mesél, illetve leírja a visszavonult élet hétköznapjait. Művészi érzékenységgel és nagy ábrázoló erővel festi le napi életének részleteit, a kunyhót körülvevő természet apró változásait és eseményeit és a négy évszak során bekövetkező átalakulást. A kunyhó déli oldalával szemben egy bambusz volt, amiből állandóan csörgedezett a víz. A közeli erdőben gyűjtötte magának a fát, amit egy nap sem mulasztott el. Tavasszal a lilaakác virágzásakor a kakukk éneke töltötte be az erdőt.  A hosszú, csendes, havas tél alatt gondolatai nyugaton, az élet utáni élet tiszta földjén jártak.
       „Amikor nem érzek kedvet és szorgalmat ahhoz, hogy a szutrákat olvassam, akkor lustán egy helyben maradok. Senki sincs, aki megvédene ettől, vagy megróna érte. verseket írok és a biwán játszok. A művészi tehetségem kevés, de nem kell mások kritikájával foglalkoznom. Egyedül játszok, egyedül verselek és ez békében tartja szellemem.”
 Mondanunk sem kell, a hétköznapok a remeteléthez méltóan nagyrészt eseménytelenül teltek és minden nap csak hétköznap volt. A hino kunyhó egy alig 3-4 m2 alapterületű kicsiny házikó volt, egy szűk, bambuszból készült verandával a déli oldalon. A belső két részre oszlott. Az északi oldalon, annak nyugati falán egy Amida Buddha kép függött, aki a Tiszta Föld Buddhizmus központi alakja, valamint egy másik tekercs, ami Fugen Boddhiszattvát, a Lótusz Szutra híveit oltalmazó alak volt.  Maga  a szutra felirata a képekkel szembenálló, falon volt elhelyezve. Ez volt a kunyhó vallásos, vagy szellemi része, amelyből egy kis sarok a zenének volt kialakítva, itt tartotta hangszereit, egy kotót és egy biwát.  A délnyugati oldalon néhány polcot helyezett el, amin bőrrel bevont kosarak (kawakago) álltak. Ebben tartotta a költészetével kapcsolatos iratait, jegyzeteit, a hangszerek alkatrészeit és egy Tendai kolostorbéli szerzetes, Genshin munkájához, (aki a Tiszta Föld szektának a megalapítója volt) készített rajzokat. A bambusz veranda nyugati oldalán virágvázák álltak virágokkal és tiszta vízzel, amit a Buddha képek elé készített be felajánlásként…A kunyhó belső részének keleti oldala szolgáltatta a hálóhelyet. Maga a kunyhó nem épített, hanem amolyan panelekből összerakott építmény volt, amit szükség esetn egyszerűen szét lehetett szedni és máshol összaállítani, de a szétszedést akár egy erősebb széllökés is könnyedén elvégezhette volna.
 
Chomei visszavonultságban töltött élete vallás és művészet, hitvallás és szépség szintézise volt és fordítva, ezek gyakorlása szolgáltatta a világtól való elvonulás alapját. Vallás és művészet nem egymással szemben választható alternatíva, hanem a napi életritmust átitató átélt tevékenység volt. Önmagát nem tekintette hivatásos szerzetesnek, sem professzionális zenésznek, azt mondta magáról, hogy ő egy zenész, vagy költő, aki szerzetesi ruhában él egy kunyhóban. Szimbolikus értelmű, hogy a kunyhó két részét, a vallásos gyakorlatnak teret adó északit, és a művészeteknek szentelt délit egy alacsony bambusz paraván választotta el, így saját szavaival, bár két külön élettér volt, gyakorlatilag és spirituálisan is szabadon  járhatott át egyik létformából a másikba. 
 

Amikor Chomei visszatekint az életére, a régi buddhista hagyomány alapján négy, nagyobb szakaszra osztja fel azt.

-  Az első a tanulás időszaka, amikor egy tanító irányítása alatt készül az életre.

-   A második szakasz a gondviselő élet, a családalapítás, a munka, az üzlet korszaka. Ez az első két kor egyben a világi lét kora.

-  Ezt követi egy átmeneti kor, a harmadik, a vándorlás kora, amikor az ember már megszabadul a másokról való gondoskodás felelőssége alól, ezért megteheti, hogy elhagyja házát és szabad, a művészeteknek és a vallásos áhítatnak szentelt éveket éljen. Sokan keltek útra például a Himalájába kedvelt hangszerükkel és kolostorról kolostorra vándoroltak. Az ember, aki világi létre született levetheti a mindennapi lét súlyát és a művészettel, vallással foglalkozva önmaga szabadságát élheti meg.
-   Ezeket a korszakokat túlélve aztán kevesen, nagyon kevesen elérhetik a bölcsesség idős korszakát. A bölcs elhagyja családját és állandóan magányos vándorúton van és megosztja tudását és szabadságát másokkal. Ilyen volt például Sakyamuni Buddha. De a legtöbben a harmadik korszak után visszatérnek a társadalomba és „normális” életet élnek.  Az evilági lét ilyen buddhista felosztása tulajdonképpen az evilági, anyagi lét és a szent, a szellemi lét különböző színpadaira tagozódik.
Chomei vallomásában szinte szóról szóra ezt a tagolást figyelhetjük meg. Visszaemlékezésében életének első szakasza a gyermekkor és a korai felnőttkor, a kényszerű családalapítás időszaka. A második korszak harmincas éveire esik, amikor először épít magának és családjának házat, akiket aztán az életút harmadik szakaszában elhagy és mindenféle fizetés, egzisztencia nélkül öt évre visszahúzódik az oharai menedékbe. A negyedik időszakot úgy írja le, mint azt a kort, amikor az élet cseppjei végül jól érezhetően kezdenek elfogyni,.. Ebben a korban, saját véleménye szerint éppen 60 éves korára éri el azt az érettséget, amikor megfelelő távolságról tudja szemlélni az embereket, természetet, társadalmi létet és saját művét. A mű írásakor egyébként nem hatvan, hanem 54 éves volt, de valóban ekkor jutott el arra a pontra, amikor művészettel kapcsolatos erőfeszítéseivel is végleg felhagy..
 A lét negyedik korszakában elért bölcsesség aztán váratlan találkozással gazdagítja életét és művét. . A hegy lábánál, melyen saját kunyhója állt, egy erdőkerülő is menedéket épített és alkalmanként magával vitt egy tízéves forma kisfiút, aki gyakran meglátogatta Chomeit. Chomei a lehető legnagyobb természetességgel írja le a közöttük kibontakozó barátságot. Hozzá kell tennünk, hogy kezdetektől fogva, a japán istenek, ha látható formát akartak ölteni, gyermekek, vagy öreg emberek  képében jelentek meg. (Az isteneket általában mifelénk is idős formában gondolták el és ábrázolták a képzőművészeti alkotások, mesék, mondák. Az idős ember közelebb áll az isteni léthez. Az okina (öreg ember) a megérett bölcsesség jelképe és az, aki romlatlan és fényes öregkort élt meg, halála után szinte bizonyosan Buddhává, vagy istenséggé vált. Hozzáfűzhetnénk még pár gondolatot az öreg borok és az öreg teák bölcsességéről is.)
  Chomei, az öregember és a romlatlan kisfiú közötti kapcsolat a tisztaság és a bölcs elet kibontakozásának színtere volt, mintha egy Tarkovszkij film díszlete mögül lépett volna elő. Kamo no Chomei a remetelét szabadságával ejti ki elképzeléseit a művészet megszabadító erejéről. Ebben az időszakban, (akárcsak más összefüggésben, Európában) különös jelentőséggel bírt a halál utáni lét, az üdvözülés, japánul ôjô interpretációja, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy az ôjô, az Amida Tiszta Földjére való eljutást jelentette, ami nem egyenlő a menyországgal, inkább csak egy azok közül. Chomei szerint a művészet gyakorlása és a művészi érzékenység is felszabadító és boldogító erővel bír, ezen belül különösen ilyen a zene és a költészet. Egy történetként ismerteti például "A Hônichi barát összegyűjtött verseit", amelyeket az vallásos gyakorlatként írt és ebben elmeséli, hogy Hônichi  naponta háromszor rendszeres gyakorlatként  verset írt. Ennek okán aztán megjegyzi:

 

     "A költészet olyasvalami, ami által   mélyen átélhető és megragadható az út, amin a dolgok találhatók. Olyan jelentés ez, aminek révén az értelem megtisztul és felfogja a világ állandó változását. Ez az, ahogy a költészet hat....."

 

 Később éppen Genshin Tiszta Földje kapcsán azt mondja:

 

 "A művészi átélés (suki), azaz egy olyan út szemtanúi vagyunk itt, aminek a révén egy ember lemond a társadalomhoz való csatlakozás előnyeiről és szükségéről és elfogadja sorsát. (Genshin) mély átélést tanúsított a virágok, szirmok, a természet minden rezdülése iránt, elméje tiszta volt, amikor a hold felkeltét és lenyugtát figyelte, olyannyira, hogy minden világi és anyagi haszontalanságtól képes volt megszabadulni. A természettel való elemelkedés és szükségszerű leáldozás csakis valóságosan tudja felfedni magát, s ennek révén a hírnévhez és haszonhoz való mindenféle kötődés végül teljesen megszakad. Ez a szabadság és egyenlőség kapujához vezető út kezdete."  


 Akit részletesebben érdekel, meglepően sok forráshoz juthat Chomei életével kapcsolatosan. Még a magyar Wikipédián is jutott neki egy cikk, de olvasható a Hojiki jónéhány részlete is.
    
      Fontosabb linkek és források:
      http://www.hermitary.com/articles/hojoki.html
      http://www.washburn.edu/reference/bridge24/Hojoki.html
      http://www.humanistictexts.org/kamo.htm
      http://www.yc.musashi-tech.ac.jp/~kiyou/no5/P114-120.pdf
     
Chanoyu Quarterly 64-65 Yamaori Tetsuo 1991 Egy irodalmi rádióműsor kivonatos jegyzete Ford: Dennis Hirota
Recluses and Eccentric Monks: Tales from the Hosshinshu by Kamo no Chomei, by Marian Ury ˆ 1972In: Monumenta Nipponica, Vol. 27, No. 2 (Summer, 1972), pp. 149-173