0db termék (0.-)
Kosár
Az Ön kosara üres

Tea, mámor, tocha

A Kissa Orai című műben amit egy Gen nevű papnak tulajdonítanak, részletes leírást kapunk és fogalmat alkothatunk egy-egy ilyen teafogadás helyszínéről, menetéről és méretéről. A party helyét a régi költészeti fesztiválok mintájára kaisho (találkahelynek) nevezték. Gen szerint a fényűző teafogadások legfényesebb pillanatai a fogadótermekben játszódtak le.

 „Az  a mód, ahogy ma teát isznak, szégyenteljes”
 Musō Kokushi (夢窓疎石) (1275-1351)  Muchu Mondo (Álom beszélgetések)

Hincha Zu - Tea tesztelés  -  A különféle tea felismerő tesztek és kvízek nagy népszerűségnek örvendtek a Déli-Song Kínában

  A Muromachi kor (1336-1573) elején a japán tea termesztése és mindenféle értelemben vett művelése elsősorban a különféle, de főként zen templomok környékére koncentrálódott. A teával kapcsolatos regiszterek, lexikonok ez idő tájt vitán felül a legjobbnak tartják a Toganoo (Toganoo-san Kōzan-ji) ültetvényeit, majd a Ninnaji, Hamuro, Daigo és Uji teáit és felbukkan néhány más teának való terület , például Takarao Yamatoban, Hattori Igában, stb.  De ugyanekkor a klasszikus, szépséggel, odafigyeléssel, műveltséggel telt tea felfogás vesztett tény-, és népszerűségéből, helyette a legkülönfélébb, kifinomult és extravagáns társadalmi érintkezés játékszerévé vált.
 
  A Kissa Orai című műben amit  egy Gen nevű papnak tulajdonítanak, részletes leírást kapunk és fogalmat alkothatunk egy-egy ilyen teafogadás helyszínéről, menetéről és méretéről. A party helyét a régi költészeti fesztiválok mintájára kaisho (találkahelynek) nevezték. Gen szerint a fényűző teafogadások legfényesebb pillanatai a fogadótermekben játszódtak le. A teremmel szemben nyitott tájkép kert finom homokkal felszórt udvar, finom drapériákkal és szőnyegekkel borított veranda állt, a terem ablakait selyemfüggönyök takarták. Amikor a vendégek összegyűltek, először szakét szolgáltak fel, ami után tészta és az első tea érkezett. Ezt követően az óceánokat és hegyeket jelképező ételek sora várta gazdájukat, aminek elfogyasztása elegendő ok volt arra, hogy a vendégek elhagyják a csarnokot és a kertben sétáljanak, levegőzzenek, ahol természetesen alkalmuk nyílt a legkitűnőbb gyümölcsök elfogyasztására.  „Néhány vendég az északi ablakból a kert végében emelt mesterséges dombot és tájképet csodálta és a fák árnyában keresett menedéket a hőség elől, mások ruháikon könnyítve a déli veranda előtti vízesés alá húzódtak, hogy így találjanak felfrissülést. Később mindannyian beléptek az ún. teaivó csarnokba (kissa no tei), ami egy, az emeletén minden égtáj felé nyitott pavilon volt. (hasonló a mai Ginkakujihoz). Bent bal oldalt Zhang Sigong egy vibrálóan színes  Shakyamuni képe függött, jobbra Mu Chi monokróm Kannon képe, a terem másik végében, szemben, Hanshan Shide festménye. Minden külföldi és drága volt, egyetlen japán műnek sem lehetett nyomára akadni. Egy arany brokáttal lefedett asztalon bronz vázában fantasztikus virágok voltak, a füstölő pedig hihetetlen finomságú illatot árasztott. Az eltolható oldalfalakat a legszebb kínai festményekkel dekorálták, a vendégek székeit leopárdbőr tette kényelmesebbé. A háttérben tea tartó edények sorakoztak selyemzsinórral átkötve. Mindenféle különleges és szokatlan gyümölcsöt szolgáltak fel, miközben már a vizet forralták a teához. Amikor a vendégek helyet foglaltak, újra gyümölcsöt hordtak körbe, majd teát készítettek és egy teaszertartást mutattak be, amin jó néhány csésze teát szolgáltak fel a nagyérdeműnek. A vendéglátó teamester fia édességet osztott szét lakkozott tálakon, majd egy fiatalember mindenkinek drága Tenmoku csészét adott és bal kezében a forró vízzel, jobb kezében a tea felverővel a fővendégen kezdve a sort, körbejárt.  Visszafelé menet mindenkinek szakét kínált, de azt (akkor még) senki sem fogadta el.
 
 Ezután négyféle teából tíz csészében összeállított verseny következett, amin a teák fővárosi, avagy vidéki eredetét és fajtáját kellett kitalálni. A kor drága teafogadásait ezekről a vetélkedőkről tôcha 闘茶 néven nevezték.
 
  A versenyen tulajdonképpen kétféle minőségi kategória létezett honcha és hicha, azaz „igazi tea” és „nem tea”, tehát jó és rossz tea. Ez azonban ténylegesen a tea származásának eldöntését jelentette. A tea japán szülőhelyéről Toganoo-ból való tea jó volt, a többi, beleértve Ujit is csak hicha. Ez  a helyzet lassan, a Muromachi kor közepe felé változott meg, akkortól számított Uji az első számú teának. A kezdeti tíz csészés minta később egészen száz csészéig dagadt. A XV. Sz. végére hétféle versenyforma alakult ki. A legközönségesebb verseny neve a „yonshu juppuku” volt (szó szerint 4 féle, 10 ital) és használatos volt a kaicha megnevezés is. A kaicha akár egész éjjel is eltarthatott, miközben a szolgálók zenei aláfestéssel próbálták a lelket tartani a versenyzőkben. Kai itt azt jelenti kör, mert a résztvevők körben ültek, így került sor a kóstolásokra.  A verseny első felében 12 előkészített csomagból 4 körben 3 féle teát teszteltek és a szabályok lehetővé tették, hogy a résztvevők ezekből előkóstoljanak. A gondos előkészületek és próbakóstolás után egy új fajta teát (ezt úgy hívták, hogy vendég) következett, amit a maradék 9 csomaghoz tettek, bővítve a kört. Ezt a tízet öntötték aztán fel és az győzött, aki  a legtöbbet felismerte. Az előkóstolásban résztvevő három csomag volt a kokoromi, a „minta”. Egyébként a kaichát magyarázó korabeli lexikon azt mondja, hogy az ok, amiért ezt a különleges, ritka írásjelet, a kait használták a verseny leírásához, azért van, mert Konfuciusz legjobb tanítványának, Yan Hui nevének második írásjelével azonos, akiről pedig azt tartották:„Bár csak egyet hall, de tízet ismer”

   A verseny egyébként felettébb érdekes értékelési módszereivel, szabályzatával itt most nem foglalkozunk. A XIV. század közepétől ezek a kvízek szinte mozgalommá váltak; tudósítások tömkelege foglalkozik a barátok házában tartott teaversenyekkel, amik egyre gyakrabban váltják egymást, végül már szinte szerencsejátékként funkcionáltak. A fogadás tárgyait, vagy díjakat maguk a meghívottak hozták eltekintve az olyan fényűző estélyektől, ahol a házigazda biztosította azokat.

„Az ajándékok, amiket hoztunk; egy bambusz alakú dekoráció, ami szerelmes levelekhez használt papírból készült egy fuvolával, egy teából készített hangszer, egy fűzből készített fésű, egy kis tájkép asztal, sziklaszigettel, mohával és hullámokkal, egy virágkalap,  egy virágos ág szélcsengővel. Yukimitsu pedig virágos ágakat díszített kis, kutya alakú ajándékdobozokkal. „
 
Az idő múltával a vendégek természetesen igyekeztek kiélni kreativitásukat és egyre érdekesebb, egyénibb díjakat készítettek, bár a szabályok értelmében  elegendő lett volna csupán ennivalót vinniük ajándékként.
 A Taiheiki c. napló így tudósít, Sasaki Doyo nagyúr társasági életéről: a „polgári” arisztokraták nagy része elszegényedett és nehéz sorsában nem találja útját. A katonaháztartások ezzel szemben napról napra növekednek és gazdagodnak. Brokátba öltöznek és az elképzelhető legjobb ételekkel kényeztetik magukat….
 
    "A minap ott voltak Sasaki Doyo  főpap, és Sado polgármestere. A fogadáson egymást követték a teapartik, mindennap találkoztak és szemérmetlenül költekeztek. A fogadásokon és kvízeken elképzelhetetlenül drága luxuscikkeket állítottak ki mutattak be és használtak. A fő vendégeket, akik leopárd és tigrisprémmel takart székeken ültek arany Buddha szobrok gyűrűje ölelte körül. Füstölőnek tiszta pézsmát használtak, a győztesek aranyat és brokátot nyertek, vagy tigrisbőrbe varrt kovakövet. Az extravagáns, túlzással bélelt teatalálkozó fénypontjaként a zen kolostorokban megszokott, egyszerű, szerény teaszertartás pontos mását adták elő. Közben a nagyurakat naplopók, semmittevők, kurtizánok és magukkal hozott gyönyörű nők övezték, Az egész egy nyíltszíni, esztelen pazarlás volt."
 
 Máskor a nagyúr hét gazdagon díszített szeparét készíttetett, hét fogást tálaltatott, ami mellé 700 különféle ajándékot csomagoltak, továbbá 70 féle teát mutatott be, hogy méginkább megmutassa hatalmát és gazdagságát. Egyik alkalommal egy egész doboznyi értékes füstülőt égettetett el, ami olyan intenzív illatot árasztott, hogy a résztvevők úgy érezték, mintha a buddhista Paradicsomban lebegnének. A lebegő füstben elfüggönyöztek egy területet, mindenféle ínyencséggel tömött tálcákat készítettek be, legalább 100 kör honcha és hicha tette próbára a vendégeket és minden roskadásig volt díjakkal és ajándékokkal..
 
 A tea parti egészen alkonyatig folytatódott. „Amikor a nap leszállt és a teaszertartás is a vége felé tartott és a teaszközöket kivitték, fantasztikus ételek, szaké és bor felszolgálása következett.A bankett előtt hosszas vita folyt arról, mennyi szakét illik elfogyasztani, de aztán mérték nélkül, egymást biztatva folyt az ivászat. Tánc és zenei előadások váltották egymást és a party éjszakába nyúlóan folytatódott.A lerészegedő vendégek feje vörös volt, mint a megfagyott és lehulló levélé, ők maguk pedig pont úgy dülöngéltek, mint a szélben hajladozó fák.”

Az egyre népszerűbb tea tehát meglehetős drágasága ellenére a középkor végére a populáris szórakoztatás és társasági kultúra eszköze lett,
úgy tűnt, hogy a társadalommal egyetemben teljesen elvesztette gyökereit, a hagyományos értékek semmivé lettek. 

Ashikaga Tadayoshi a shogun öccse egy példabeszédben kérdi meg Muso Kokushit több, híres, ma is látható zen kert tervezőjét:
 
„Miért van az, hogy nem teszel különbséget anyagi és szellemi között, holott a buddhista tanítások és a zen papok is úgy tartják, hogy hagyjuk el az anyagi világot és vessünk le magunkról minden fölösleget?”
 Muso egy tájképre mutatva válaszolt:

   "Egyikünk sem dönthet úgy, hogyha ez, vagy az a táj elnyeri valaki tetszését, az rossz dolog, ugyanakkor jónak is nehéz lenne nevezni. Atetszés, vagy nem tetszés nem a táj része, az a tájat szemlélő emberek tudatában jön létre. Kínában ugyebár mindenki szereti és issza a teát, s ez azért van így, mert meg vannak győződve arról, hogy jót tesz az egészségnek. De azt is tudjuk, hogyha valaki túlzásba viszi az élvezetét, akkor ártalmas lehet, ezt még az orvosi kézikönyvek is megemlítik. A kínaiak azért szeretik a teát, mert úgy tartják, hogy azzal, hogy segít az emésztésben és szerteszórja a káros gőzöket, segít a szellem táplálásában. Ha orvosságként használják, akkor egy csészényi adag a kívánatos. Amennyiben valaki túl sokat vesz magához belőle, annak nem kívánatos következményei lehetnek. Ez az oka annak, hogy az orvosi könyvek tiltják túlzott fogyasztását. Úgy mondják, hogy réges-régen, Lu Tong, Lu Yu és mások azért ittak teát, mert elűzte az álmosságot, eloszlatta a mennyei gőzöket, és segítette őket a tanulásban.  A mi országunkban Toganooban Myoe és a Kennin kolostor alapítója Eisai ismerték és szerették a teát. Számukra azért volt fontos, mert hatékony segítséget jelentett a buddhista út gyakorlásában, elűzte az álmot, és ébren tartott.  De a mai világban, amikor szégyenletes teapartikat rendeznek,  egyiket a másik után, világos, hogy a teát már rég nem az eredeti célja szerint használják. Senki sem fogja már fel úgy, mint a buddhista út tanításának szent italát, sőt elpazarolják minden lehetséges értékét. Mindenki olyan, mint amilyen az ő teája, mint az a mód, ahogyan azt élvezi, de ami igazán számít az, hogy mi van a szívben. Éppen ezért sürgetik a buddhista tanítások és a Zen mesterek, hogy az embernek a spiritualitásra kell koncentrálnia és ha lehet meg kell szabadulni az evilági dolgoktól. Nincs ebben semmi különös.”

A tea elvesztette minden kapcsolatát az etikettel, a féltve őrzött és felszolgált orvosság-ideával, buddhizmussal és zennel, elegáns, de végső soron ostoba időtöltés és szórakozás részévé vált. A teához értők mélyen elítélték és fūryū, azaz vulgár teának nevezték ezt a fajta időtöltést. Más kérdés, hogy a mélyen átélt, gazdag kultúrából és széleskörű ismeretekből táplálkozó wabi tea jónéhány elemet átvett két évszázad tea duhajkodásának tapasztalatából. Az általunk ismert tea szertartás éppen ennek a fūryū teának a kritikájából nőtt ki visszatalálva a tea eredeti mélyen vallásos és etikus gyökereihez.Egyszerű lenne annyival elintézni a tea történelemnek ezt a fontos részét annyival, hogy a kolostorokból kiszabadult tea a gazdagok kezén silány szórakozássá vált, s a kiüresedett és káoszba, majd belháborúba torkolló társadalom romjain végül kialakult a teaszertartás vallásos, erkölcsi, esztétikai szintézise. Musó életében a teaversenyek bűnös vigadozása még széles körben elterjedt volt. Még  a Zen kolostorokban is kialakult ebben az időben egy „könnyedebb” tea felszolgálási mód. De a teaversenyek társadalomban és teatörténelemben betöltött szerepe sokkal fontosabb volt ennél. A Kanmon Gyoki tea fogadás regisztereiben 1416 március elején egy olyan teázásról tudósít, amin: „a megszokott tea kör következett, de.... 

„Azt gondoltam elegáns lesz, de elmondhatatlanul gyalázatos és sokkoló látványban volt részem. Férfiak és nők sereglettek a kertbe, hogy mindent lássanak. Előbb volt a szaké, aztán hétkörös tea verseny….”

 A gyalázatot az jelentette, hogy az eseményre odasereglő emberek úgymond rangon aluli, alsóbb osztályból származóak voltak. A versenyek illusztris, arisztokrata, újgazdag, katonai tisztviselőit az egyszerű emberek is követték és aki tehette résztvett a "celebek" teáján, vagy ha volt rá lehetősége, esetleg csak a konyhájában, de megszervezte  a sajátját.  A magasságos, nagyhatalmú emberek és az egyszerű rangtalanok tea közösködését nevezték unkyaku teának.

„Tegnap tea party volt a palotában, amin mindenkinek kötelező volt megjelenni, ma pedig rendes tea fogadás volt, mindkét alkalommal ajándékokkal. Szakét kaptunk a császártól.  Hölgyek is részt vehettek, de voltak ott szamurájok, és alacsonyabb rangúak is….”

  Mindazonáltal az unkyaku alacsonyabb színvonalat is jelentett és azért nevezték így, mert  úgy terjedt, mint a növények indái, vagy a felhők foszlányai. (szó szerint azt jelenti „felhőpamacs”) Az unkyaku már  a mai értelemben vett, mondhatni demokratikus teafesztivál volt, ahol megjelenhettek a közemberek is és elkeveredhettek a teát szórakozásra kitaláló gazdagok között. A hicha és a honcha közötti különbség megállapítására felkent teaversenyzők egy központi színpadon foglaltak helyett, máshol, kisebb színpadokon teabemutatók, tánc, borkóstolás folyt. Minden keveredett mindennel, valamiféle idétlen, súlyos, ünnepélyes mázzal leöntve. A tea elért a tömegekhez, földművesek termesztették (és nyilvánvalóan itták) az egészség és életesszencia a játékok, fesztiválok révén mostmár az egyszerűbb emberekhez is eljuthatott.  Ez a népszerűsödés, mint láttuk, a tea felhígulásához, kiéléséhez vezetett, amit ma a teatörténelem élvhajhász, értéktelen időszakának gondolunk, de paradox módon éppen ez az elértéktelenedés és tömegessé válás nyitott utat egy addig ismeretlen minőségű, új szintézis előtt.
 
A teaversenyek fennmaradtak, ma is léteznek, sőt egyre inkább kedveltek. Mai formájukbna már elszakadtak az arisztoikrácia kedvelt fényűzésétől és a termelés és marketing fontos eszközei. Erről más cikkünkben olvashat.
 


 

Felhasznált irodalom:

 Sen Soshitsu     The Japanese Way of Tea from its origin in China to Sen Rikyu
 Paul Varley       Tea in Japan  Isao Kamakura
 Sasaki Sanmi:       Chado
 Hisamatsu Shinichi      The Way of Tea and Buddhism